a literán találtam ezt a mottót, a változó s folyton, kéretlen is előreugró hirdetések közt, jött elém:

AZ VAGY, AMIT OLVASOL, l

miután elolvastam  a "hét versét": Somlyó Zoltántól a Hajnali imádságot...s nagyon magával ragadott, és mert ki akartam belőle irni pontosan egy sort, ezt:

"ISTEN SZÍVÉBE' LAKOM"

és igy -egy csodás szinkronicizmussal-, mi ugyancsak egyfajta "isteni jelenlét"nek lehet a megerősitése...ez a két sor már összekerült, szorosan:

"az vagy, amit olvasol": "Isten szivébe" lakom"... (hiszen ezt olvastam/olvasom...), de anélkül is tudom-érzem... ugyanazt fejezi ki ez a sor, csak mennyire költőien!, hogy Istenben vagyunk ("nem külön tér"- ahogy egyszer már "rájöttem", ) s azt is, hogy ő is bennünk van - ahogy mi a szivében (ami nagy,végtelen, beleférünk!),igen,  ő is bennünk, mert teljesen áthat... máshol nem is lehetünk, csak benne... csak ehhez ilyen "költői" hajnalok , ráébredések kellenek - ha vívódással, kételyekkel, kérdésekkel is...

mint Somlyó Zoltánnak, vagy Kosztolányi Dezsőnek (a Hajnali részegség-ben)

- nekünk meg tán elég, ha újra újraolvassuk őket, hiszen azok vagyunk , amit olvasunk....

--------

....de olvastam én ma valami nagyon mait és szomorút, felkavarót is egy mai napilapban (A nol "vélemény"rovatában!, Erdős Virágtól) : "Na most akkor..." "mondjátok meg nagyokosok, mi legyen, ki ne legyen miközülünk maholnap és ki legyen,..."

..a  mostani s nagyon földi valóságunkról, s inkább a (somlyói, idehalló) kételyeket felerősitve, a kérdéseket előhiva:

"Nincs éjjelem, nincs és nappalom sincs,

csak e hajnali ég, csak e kék...

Istenem, szeretsz-e,

Istenem, vezetsz-e,

Istenem, megversz-e még?"

------------

és még egy egybeesés: a napokban idéztem fel Somlyó Zoltán fia: Somlyó György versét:a Jaj az a találkozást...

micsoda találkozások!....

vártam, előre beirtam az előjegyzési naptáramba szombat 9 órára: Hogy volt! Kálmán Györggyel... hiszen ő volt A Kedvenc Szinészem (vagy tán több is annál...) a Hogy volt az egyik kedvenc mostani műsorom (talán nem egészen véletlenül, és méltán) de elkerülte a figyelmem hogy a Duna World-ön megy a műsor, ugyhogy pánikban keresgéltem, m1-en, 2-n, míg vége ráakadtam, 10 perc késéssel. Rá? Kire? Valakire, aki épp Az ügynök halálából mondja A. Miller szövegét:"Világéletemben arra vigyáztam, hogy el ne pocsékoljam a életem.")....(hm)

Aztán Luciferként...  monologizált:

aztán látom a vendégeket,akik ismerték, munkatársai voltak, játszottak vele..Tordai Teri beszél róla... elragadtatottan (egyre inkább)..., hogy milyen szuggesztív, hogy neki adunk igazat, az általa képviselt gondolatiságnak...s hogy mennyire okos volt (Major ezért is rendezte, csak egyszer -mondják)

S hogy az Esős vasárnapban.. ahol partnere volt (a gimnazista lány "megrontója"ként), s hogy milyen

ez a fura szókapcsolat csak úgy a számra jött, mármint a jelzöje meghökkentő, azt hiszem nyugdijast akartam mondani...de ez az özvegy talán még jobb is, mert jobban kifejezi a megfosztottságot a hivatás"párunktól", azaz a magyar irodalom(tól), tanitásától, művelésétől ..ami számunkra -már- nincs, s amit aztán kompenzálunk, ha adódik rá valami lehetőség, ki igy vagy úgy, de mégis csak...

kedves levelezőtársam, aki olvassa a blogom de nem kommentben , hanem ott reagál, a múltkori érettségis bejegyzésemre nagyon karakán és igaz jellemzést (s)irt rólunk:

"Te se vagy normális, én se. Még dolgozatot is szívesen javítanánk,...." pedig hát...

bloggerina-kollegina (egykori egyetemi társ) egy kommentben teljesen elmélyedt a szövegértési érettségi feladatban...

----

én meg, a napokban egy rövid, reggeli -irodalmi, "szakmai" de magánjellegű telefonkérdésre -örülve az ürügynek - kimeritő részletezettségű, elemző választ eszkábáltam össze, s micsoda ügybuzgalommal, ime:

" erről a részletről volt szó, József Attila (Babitshoz írt) Magademésztő c. verséből:

Világomon, mint üvegen át
hallgattam uj álmod madara dalát.
Azt hittem, annyi az ének,
amennyi a magány üvegének
vastag tábláin átszüremlik.

S hallottam, emlit
az a szó isteneket,
kik nem hajolnak ezután neked.
Pedig
te nem szolgálsz nekik.

a kérdés pedig az volt, kire vonatkozik a magány (nyevtanilag... ) intuitive is, a lirai alany - bár valójában a (jó) vers mindig többjelentésű is, vonatkozhat mindkettőjükre - hirtelen ezt mondtam, (még félálomban), de aztán belemélyedtem az "ügybe":

, ha nyelvtanilag nézzük a szöveget, akkor - megerősithettem amit kapásból is mond tam, hogy- a magány a lirai alanyra Attilára vonatkozhat elsődlegesen!

A "világ" (egyes szám első személyű birtokos személyraggal ellátva -egyérteműen a lirai alanyra (az én-re , a költőre) vonatkozik, az ő világára, a hasonlat révén az „üveg” is , ami a következő mondatban „a magány üvege” , logikusan így a „magány” is ugyanarra a (rejtett) alanyra utal vissza illetve vonatkozik!... ha meg is enged közben egy általánosabb (általánositható) alanyra utaló értelmezést is...! mert ez az egész 2. mondat már általánosabb jelentésű, szinte szentenciaszerű! (egy egyediből kiinduló általánositásnak is felfogható már - igaz , egy már megingatott pozícióban: az azt hittem bevezetéssel:

.... annyi az ének,
amennyi a magány üvegének
vastag tábláin átszüremlik.

ez szentenciaként értelmezhető, de inkább a befogadó szempontjából, tehát megint csak az olvasóra vonatkoztatja a magányt. Önmagára, itt, mint (Babitsot) olvasóra tekint , de valóban mindig mindenki csak épp annyit tud átvenni , megérteni egy versből , amennyit képes meghallani belőle, amit meghallHAT, a maga mindenkori (a magány(a) üvege általi) elzártságában... persze, ugyanakkor ez egy kettős magány is tágabb értelemben, mert egyszerre az olvasó és az alkotó (itt Babits!) magánya...iró és olvasó sose lehet egy közös térben, (megértésben )mindig ott van köztük az üvegfal, ilyen értelemben a magány nem csak az olvasóra vonatkozhat már.. (de ez itt , tényleg, másodlagos) (persze megszoktuk már, hogy költők a saját magányukról, elszigeteltségükről irnak általában( üstökösök, albatroszok stb-k)., de itt mégis csak egybeesik a kettő, a költő egyszersmind olvasó)

Tehát Attila magányáról van mégis csak szó, nyilván az átértékelésben (már értelek) jött rá, hogy Babits teljes megértésében ez volt a gát, ami viszont úgy tűnik – e vers megirásakor nem megszűnt...csak megmagyarázódott... De a „Már értelek”-felismerésében ez is benne van előzményként:"S hallottam, emlit /az a szó isteneket,/kik nem hajolnak ezután neked./Pedig/te nem szolgálsz többé nekik." (itt talán lehet valami analógiafélére gondolni -a két költő időben megváltozott kapcsolatára is- bár itt óvatosabb lennék, no de hát ez konkrét és fontos utalás is az Istenek halnak az ember él c. – az egykori költőbálvány egykori bálványozója által megbírált- kötetre)

Ha kitekintünk a vers végére, akkor különösképp nyilvánvaló, hogy itt mennyire Attila mélységes magányáról van szó (sőt betölthetetlen apahiányáról (árvaságáról) is!), amit szeretett volna feloldani... (nem csak a versben , a valóságban is - akár kompromisszumok árán is! (...bosszankodna. De nem mondaná(!))

Szóval a magunkemésztő "mégis kinek a magánya?" kérdésre a válasz mégis csak az , hogy szegény Attiláé!

(bár megkockáztatom, hogy nem is csak mindenféle költői-olvasói megértés korlátaira (üvegfalára) bukkanhattunk itt....:), hanem lehet hogy minden kommunikációs megértés a mi saját (külön)világaink üvegfalába ütközik! s okozhat megnemértést vagy legalábbis nem teljes megértést!"kár...."

("Külön világot alkotok magam.
Mert mint baktériumnak csepp is tenger,
Idegen, messzi bolygó minden ember,
Kinek csak álma, vágya, gondja van.” - persze ezt is ő irta, még a szonettkoszorúban - szóval mégis csak valami általánositható kozmikus magányról IS szó lehet.... (de ez már messze vezet, és másokhoz is:többek közt Tóth Árpádhoz is... Lélektól lélekig... "köztünk a roppant, jeges űr lakik")

no, de most már abbahagyom... (még ha a téma kimerithetetlen is)

---

ez a Somlyó vers: Jaj az a találkozás (viszont)mindennél többet mond (a témáról is)!:(ő viszont következetesen kettejükről (ha úgy tetszik magányukról) -egyszerre:

("ők a legrokonabbak"..."és egymáshoz nincs szavuk")("nem tudják hogy nem egymás sebei ők pedig csak ők tudják hogy sebük a világ")

---

nehezen tudtam eldönteni, hova menjek, ha (majdnem) egyszerre két irói program is érdekel a könyvfesztivál különböző helyszinein: két Péter: Nádas  ill. Müller . Bár Müller inkább tanitóként, spirituális mesterként mint iróként, aki beszédben, lényével is "tanit"...élni, és önmagunkra) de mivel fél órával előbb kezdődött a nádasi program, gondoltam, bekukkantok oda,  és legföljebb kijövök onnan előbb, át a Müller helyszinére. Csakhogy annyian voltak a Nádason (akárcsak pár éve a Bárka felolvasóján) hogy szabályosan bennragadtam. És csalódtam. A (Forgách Andrással lefolytatott) beszélgetés tulajdonképpen egy Nádas könyv ill. a külföldi Nádas reputáció kapcsán készült, Nádasnak megjelent egy új könyve - a könyveiről. "Párhuzamos olvasókönyv". Afféle munkakönyv, arról, hogy ir könyvet az iró. A beszélgetés is csak róla szólt szinte. Hogy milyen iró is ő. Mennyire várhatná el, hogy mindenhol (a németek is) odalegyenek tőle. Kicsit önironikusan ugyan, de mégis csak kiderült hgy pl. nem szereti a berlinieket, mert nem eléggé kiváncsiak rá , egy bizonyos fellépésen, 40-50-en ha... Hát itt jóval többen!

Müllernél nem tudom, mennyien voltak, az előadásán, (beszégetésén? ő a közönségével szokott) mindenesetre csak kis csellel és szabálytalansággal tudtam megúszni a hosszú sorállást legalább a dedikációjáért.

Kicsit reszket a keze, de gyönyörűen kalligrafálta a nevem a Sorsról és életről c.  új könyvébe.(a sajátját elnagyolva, s közben felfüggesztette kicsit a felesége mobilhivására adott választ is.)

Egész úton hazafelé bölcsültem a könyvéből.(kipótolva a hiányt) (a Nádas könyvet azt hiszem, kihagyom) Bár a Nobel dijra ő az esélyes.

De talán nem minden az irodalmi erény.

itt minden emlékeztet valami másra, minden másodélmény, de nem feltétlenül kevesebb, mint az első, csak más, és emlékeztet az elsőre, az eredetire, de ezzel talán több is...

maga a helyszin, a Thália színház, nézőtere, bár fel van újitva, az erkélyei és a földszinti széksorok, nagyon emlékeztetnek arra az immár félévszázad előttire, amikor az első részben még fent ültünk Sz. Évával, az egyetemmel kirándulva, a szinházi előadáson, és a szünetben a földszinten ülő pesti nagynéném invitálására leültünk  a mellette levő - az első részben üresen maradt székekre - amire aztán, a Mario és a varázsló kezdetekor, a sor széléről nem tudtak bejönni a ... szinészek...

hol vannak már..., se ők, se a szinpadra őket felinvitáló Chipolla-Latonovits, és a reflektor is már csak az emlékeket világithatja be. Itt ülök , most a földszinten, az utolsó előtti sor szélén (a klausztrofóbiámtól,  de hátra megyek a leghátsóba, sok üres hely van mostanság, itt is, ott is, pedig Cseh Tamás emlékkoncert 2. rész, igaz , már nem Cseh Tamás, csak az emlékére rendezett koncert...Cseh Tamás telezsúfoltházas koncertjére a 25.szinházba, csak -ugyancsak nagynéném furfangos közbenjárására tudtam elmenni annak idején. (Levelek nővéremhez... ez egy levél (azóta hány levél...!) és Cseh Tamás csak a egy vetitővászonról mutathatja már a (régi, fiatal, "legszebb") arcát.

Az őt és a dalokat idéző énekesek, zenészek pedig legalábbis - a  fotókon - de elég jelképesen - arctalanok.

Olyan himnikus lesz minden dal, (különösen a kórusban előadottak) mintha egyszerre idézné meg és keretezné be, tenné - szószerint - pódiumra , emelvényre feledhetetlen egykori előadóját és dallama megálmodóját. Akit úgy látszik, mégis, ugyanúgy el fognak feledni, mint mindenkit...

Bereményi a szövegiró társszerző,most szinigazgató is -félszegen-mosolyogva ugrál, hajlong az őt körülkaroló szinészei közt - a koncert végén...

de hol van már Cseh Tamás...

( s hová repül(t)  az ifjúság(om)?)

főleg irodalom, jellegénél fogva, az Irók Boltjában, de zenével kisérve-fűszerezve... igazi csemege

hogy itt lakom a szomszédban épp, csak át kell ugorni, a különleges, éjszakai irodalmi-zenei programra

mivel elcsúsztam az időből, (szokás szerint) és szellemi táplálékok mellett földiekre is szükségem van, csak a felétől (9 után) tudok részt venni ... de igy is teljes az est: a Krusovszky -   páros,

a zenei (ütős) kisérőnek tűnik, de filozófikus (csak számmal jelölt) szövegei különleges élményt adnak igazán (szinte metafizikusat)...

előttem, a nézőtéren, ismerős arcél (bár csak fotón láttam egyszer, meg olvastam a facebok egyik modern költők oldalán, de máris a pulpituson ül

ő, Závada Péter... (Pál fia)

olvassa-mondja éli verseit, Lamm Ferenc gyönyörűen kiséri gitáron, igazán együtthangzanak...egymást erősitve, gazdagitva,

igazi hétköznapi költészetet hallok, zenével, pontosabban a hétköznapokban szentséget meglátó költészet nagyszerűségét a dolgaink -látszólagos -kisszerűségeiben is ....nagyszerűt meglátó, észrevétető költőiséget - igen igy kell élni, érzékelni, nézni  szét körülöttünk (bennünk) ,ott van a hétköznapok szentsége, csak meg kell látni, érezni...

valahogy Kosztolányi jut eszembe...

megveszem a kis papirkönyvet, mááris gyűrött a boritója (nem baj, ez illik is hozzá), jó lesz elővenni, és felidézni... a mindennapokban...,

nappal is, s zenéstül...

mert a zene(is) kell!

"fehérek közt"...

a 19. nemzetközi könyvfesztivál megnyitójára már nem értem oda a vonatról, de még valami kiállitásra a német könyvkereskedők békedijáról - igen...

A megnyitón Esterházy beszélgetett a fesztivál idei diszvendégével:    Magrissal.., a diszvendéget nem ismerem, de rájöttem, csak ő lehet, aki mosolyogva ül, és tűri a teleobjektivas, szemérmetlen fotóriporterek rászegződő masináinak ostromát....

s a többi papundekliszék se sokáig üres,

jön Esterházy és Konrád György is - mivel hogy ők is békedijasok. Konrád és E.P. régi magyarirókedvenceim

németül folyik az ünnepség, alig 1 évet tanultam első gimiben rendkivüli tárgyként a németet, heti 2 órában,de szinte allergiás voltam rá, (a hangzására - micsoda eltemetetlen, kisgyerekkori deportálási emlékeket idézhetett belső füleimben!)... abba is hagytam, így aztán most egy mukkot se értek, csak nézem őket, a németül beszélő németeket, olaszokat, és  magyarokat mert örülök, hogy látok ma itt fehérek közt... hát nem is tudom....

ott is kell hagynom, pár fotó után...,

elmenőben látom, a még a zajló ünnepség hátterében, hogy, az odakészített svédasztal tartalmát már elpusztitotta a mohó, diszes társaság...(no nem a (békedijas)írók, azok még mindig beszélnek ...)

emléknap, emberekkel

igen, nem volt üres a zsinagóga, udvara, szinte egy percre se... nem úgy mint más években a holokauszt emléknapon...talán ennek a beharangozásnak köszönhetően, amit én  a facebookon találtam (hiába ma már ott szerveződik minden közösségi megmozdulás is)(?):

a kapu nyitva egész nap, és át is lépik többen a makóiak

bár késő délután, mikor tanári kísérettel egy nagyobb kollégiumi csoport érkezik, hallom, ahogy  a tanárnőjük igen erélyesen közli néhány diákkal, hogy márpedig be kell jönniük, akár ateisták, akár muzulmánok(?)... ez másról szól, jöjjenek csak be...(azóta is töprengek, vajon milyen hatásokra nem akartak bejönni....) de aztán végül  bejöttek ők is...

és jönnek,  jöttek -természetesen önként- szülők gyerekeikkel, magányos öregek, fitalabbak,egyedül vagy párosával, csoportosan, hoztak mécsest, követ, igen... és zömmel keresztények, csak egyen-ketten voltunk zsidók (amúgy se igen többen...) délután -mert otthon felejtettem a mécsest, meg a kavicsot, meg a fényképezőgépem memóriakártyája is betelt) csak futólag néztem be...aztán vissza. De marasztalt az udvar, a padjaival, az emléktábla előtt, apám nevével..,

És a virágzó bokrok... a mindig újrakezdődő élet nyomai a mártírok emléktáblája előtt, amin a festék egyre kopottabb, a fal mögötte egyre omlatagabb... meg kell csináltatni, és készülni a (65-ben lerombolt) neológ zsinagógánk 2014-es alapitásának 100 éves jubileumára is... otthonosan beszélgettünk..., akivel...,n eki a nagyszülei és nagybátyjai nevei voltak az emléktáblán...s mondta, hogy hányan is lehetnénk itt, az udvart benépesítve... ha nincs ez a mai napig és mindig is felfoghatatlan szörnyűség , ami történt... (amire ma (is) emlékezünk...

visszajöttem  mécsest gyújtani és az emlékezés kövét letenni , és -talán jó is -, hogy nem tudtam egyedül maradni az emlékeimmel, múltat idéző gondolataimmal... hogy nem egyedül kellett emlékeznem, hogy talán kezdődik valami , ami közös veszteségnek látja, ami tényleg az... és nem engedi, hogy még valami távolról hasonló is újra megtörténhessen... ÉPP ELÉG ELVISELNI ANNAK TERHÉT IS , AMI MÁR MEGTÖRTÉNT...

-----

http://www.delmagyar.hu/mako_hirek/emlekko_es_mecses_az_aldozatoknak/2274716/

http://www.delmagyar.hu/kepek/emlekko_es_mecses_az_aldozatoknak/2025045/2673705/

Nem tudhattad...

már tudhatjuk

hogy hazád fiai

ergo testvéreid

taszithatnak ki belőle

s lökhetnek orvul

veled kiásatott

földje alá

nem tudhatjuk

mit gondoltál

utoljára

sárral kevert vér

megszáradt...

halált virágzott...

És én sem tudhatom

hogy az én apámat

ugyanabban a menetben

mikor, hol, ki, hova,

miért...

Csak azt tudom

mikor megtudtam

hogy te

kik által

kiszaladtam az

az órámról

s a tanitványaim azóta

se tudják

miért

Nem akartam, hogy

vádolva érezzék magukat

a nem általuk elkövetett

gaztettekért

a kaput a bácsi fényképezte, félkézzel tartva digitális gépét, a másikban bevásárló nylontasak volt,

megálltam nem akarván megzavarni, megvártam amig lefotózza a kaput - már csak szolidaritásból is -, az én kezemben is ott diszelgett a fényképezőgépem,  az imént csináltam vele egy pár felvételt a Radnóti színház előtti Radnóti szoborról...

le lehetne fényképezni a bácsit  is , ha nem lennének személyiségi jogok, annyira nemes volt a profilja, az egész megjelenése, és ez a digitális gép a kezében, miközben egy régi kaput fotóz

meg is köszönte az előzékenységemet, magyarázta, hogy azért fotózza a kaput, mert ezt még nem festették le, nem értettem miért mondja, így, hiszen az eredendően kovácsoltvas azaz sötét(vas)szinű kapu itt és most drapp, de  mint kiderült, fotósa arra gondolt, hogy ez a kapu még nincs lefestve (azaz összefirkálva, graffitizve) ...mint szinte minden szabad felület , már, aztán eszmecserébe kezdett a romboló ösztönök felfoghatatlan magyarázatára, és még az épület tégláiról is áradozott, egy sort, hogy mennyire szép, mennyire sorban állnak... azok a gyönyörű, régi téglák...

aztán azt is mondta bemutatkozás gyanánt, hogy ő csak egy nyolcvanvalahány éves férj, akinek nincs semmi jelentősége csak az, hogy felesége vásárolni küldi - s megemelte a szatyrát, amiben mintha mosóporos dobozok lettek volna..

még mutatott is a zsebéből előhúzott szürke zokniféleséget, hogy abban tartja az apróját, ahogy még  annak idején óvónéni anyukája erre tanitotta őt, és  a többi  óvodást is, van is egy szintén nyolcvanvalahány éves barátja, még óvodáskorából, persze, aki most is igy tesz, akárcsak ő...

aztán megkérdezte nem zavar(t)-e... , épp ellenkezőleg gondoltam,

de azért visszafordultam inkább, miután elköszöntünk... kerestem u.i. egy bizonyos új épitésű házat a régi utcában... de tulajdonképpen el is ment a kedvem tőle, inkább magam is lefotóztam visszafelé a kaput... a patinás, szabályos téglasorokkal -

ilyet az új házakon úgyse látni...

tegnap reggel "a jelentés" olvasásánál csak annyit mondtam, hogy megáll az eszem (pedig már hozzászokhatott volna a képtelenségekhez)...

aztán egész nap fájt a fejem (az is vajon miért fájhat)

mostanra elmúlt

de az elképedésem nem!

micsoda ország ez!? ahol az államfő kezeit mossa hivatalból mindenki... aki egy.. disszertációcsaló...

persze, valószinű nincs egyedül

de jelen pillanatban ő az egyetlen köztársasági elnökünk (köztársaságé?: mintha az se lenne már).. és se vissza nem akarja adni a jogtalanul használt doktori cimét, se lemondani nem akar az elnökségéről, mondván, biztos egyéb kvalitásai miatt lett elnök (netán "(szabadság)harcos" miniszterelnökünk a vívni tudása miatt rakta elnöki székbe?)

nekem és sokunknak nem kellene ilyen elnök...

a "bizottságnak" kell? inkább áthárítja a hibát azokra, akik nem vették észre időben a plagizálást, miért nem figyelmeztették a "jóhiszemű" delikvenst, aki igy joggal hihette, hogy szabályosan járt el(?!)

de ez egy ilyen forditott ország

örülök, hogy nem csináltam meg a doktori disszertációm, annak ellenére, hogy azt mondták a szakdolim védésekor, (1966-ban!)hogy nagyon kis ráforditással kiegészíthetném doktorira.- ha nem lesz jobb dolgom ...lett jobb dolgom! (tanitottam, tanitottam, tanitottam -mellesleg önálló gondolatok közlésére és nem másolásra... ) )szerencsére. most szégyellném magam, hogy gyanuba keveredhetnék az "akkori" idők elvárásai miatt? ami persze ugyancsak valótlanság! hibaátháritás...

...viszont szerencsére a bizottság egyik tagja különvéleménye később napvilágot látott, miszerint nem (mégsem) felelt meg a disszertáció a korabeli követelményeknek se, természetesen... (a másolás, még ha forditás is, nem önálló tudományos munka ugyebár, ezt bárki bármikor tudhatja)... (arról nem is beszélve, amit a jogász jobban is tudhat, bár mindenkinek kellene..., hogy a törvény nemtudása senkit soha nem mentesit betartása alól!)

de miért nem mond le, vonul vissza "önként"... (pedig előbb utóbb úgyis kénytelen lesz, vagy ha nem, mit sem ér már a "tekintélye", s az országé se , amit képvisel...)

de nálunk ez se divat...

....

u.i 2012. márc. 29-én

http://nol.hu/belfold/a_sote_mar_dontott_schmitt_cimerol

hozzászólások:

"10,31:

Eldöntötték : el kell venni a bitorolt dr. címet. Gratulálok, SOTE!

(10,34:

A Semmelweis Egyetem doktori tanácsa kezdeményezi Schmitt doktori címének visszavonását.

A Semmelweis Egyetem doktori tanácsa kezdeményezi Schmitt doktori címének visszavonását. - jelentette be Tulassay Tivadar, a Semmelweis Egyetem rektora miután a doktori tanács reggel megtárgyalta Schmitt Pál kisdoktori disszertációjának ügyét. A tanács 22 tagjából 18-an voltak jelen. A bejelentést tapssal fogadták.

HURRÁ!"

jaj, de nagyszerű, varázslatos, felemelő, emberi stb. este volt ez a makói könyvtárban, Grecsó Krisztián valós meséit hallgatva... pedig tulajdonképpen "csak" egy szokványos "író-olvasó találkozó" hivatalosan... volt egy kérdezője is: Szilasi László személyében, de neki - az ő örömére is - nem akadt sok dolga,  néhány hívó szó, a minap kapott AEGON dij értékeléséből (Tarján Tamás szövege), s a kérdezett méltán"díjazott"ból, az alanyból ömlött a szó... de már előtte is.. bevezetésül, fürödhettünk a csak nekünk szóló szavakban, bókokban, a makói sok hiresség emlitésével; Vermes Gézával kezdte (bár csak A zsidó Jézust olvasta tőle, de attól teljesen odavan... (később, a dedikáláskor emlitettem is neki, hogy pár éve épp azon a helyen ült Vermes, ahol ő  most...) s egyáltalán... valóban, kiemelte, hogy mennyire sok hírességet adott a világnak ez a mi kis városunk, (rég mondom én is, hogy van itt genius loci!), fel is vetett egy ötletet, praktikusan, hogy turisztikai szempontból milyen hasznos és érdekes lenne fiktív irodalmi túrákat csinálni a városban, József Attila..., Lator László...mit, hol ettek pl... (no, pár hónapja Lator is ugyanott ült...) s ki is derült, hogy személyesen maga Grecsó is Makóról (szegről-végről Makóról) (is)származik (így nem csak Szegváré, a "miénk" is... , a szivembe is fogadtam, de nem csak ezért...);

a Mellettem elférsz c. legújabb és kitüntetett afféle családregénye lett a főtéma (amivel sajátosan meg is újította ezt a műfajt, akarattalanul is...persze...), ebből olvasott is föl, és épp egy makói vonatkozású részt is, főleg a tulajdonképpeni főszereplőről: a legendás (és legendákat mesélő ) Juszti mamáról, aki hagyott is hátra feljegyzéseket az életéről, önéletirást: "Megszülettem egy kazal tövébe" cimmel)!) (valószinű tőle is örökölhette  az unoka irói tehetségét):

Makóról:

"Etelka, Juszti mama édesanyja valahol Makó és Földeák között volt cseléd. Napi tíz óra munka, egyetlen szabadnappal.Vasárnap bemehetett Makóra, ahogy később lánya is táncra vagy moziba. Makó fényes város volt a harmincas években, módos , forgalmas hely, végvár a határra került, megcsonkult Csanád megyében. A zsidók városának nevezik, vaskos és akaratos polgársága van, amely hotelt, kaszinót, gimnáziumot épít. Anyja és később  a lánya szívesen járja a korzót, ezen az egyetlen, oly hamar elillanó napon, amikor a jórészt kézművesek, iparosok, korcsmárosok legényei, meg  ügyvédek, gimnáziumi tanárok, nagygazdák cselédlányai kerülgetik egymást...."

és a származásáról, Juszti mama leírásával vegyítve:

"divat volt akkoriban a fosztókába járás. (...) Ott tetszett meg édesanyám egy fiatalembernek, aki hamar el is vette . A fiatalemberről ilyen szűkszavúan beszél, és őszintén szólva csúsztat, ez a keveset emlegetett fiatalember ugyanis a már megesett lányt veszi el, de az önéletírásból ez nem derül ki. (...) A valódi apja: ismeretlen.

Valószínű, hogy Juszti mamától örököltem a keresésre, formálásra, játékra való hajlamot. Ezt az eltérések miatt gondolom, Juszti mama ugyanis faragta a múltat, szóban egészen mást mondott, ha a talányos, vér szerinti apjáról volt szó. Hol orosz muzsikszármazékról, hol erőszakos litván katonáról, hol grúz zsidóról beszélt. Arról semmit se tudok, hogy mit csinált 1918 őszén a makói tanyavilágban egy valamiféle orosz katona. Juszti mama ebből a frigyből származtatta erejét..."

alig várom, hogy továbbolvassam...

(és megint kedvet kaptam az én családtörténetemre... bár ehhez valószínű nekem is  minimum "kegyelmi állapotra" lenne szükségem...)(sajnos én már nem is kérdezhetek felmenőket... bár hallottam az író szájából és meggyőzően ezt is: többre emlékezünk, mint gondoljuk, ő a regényét is a felejtés ellen írta, s nagyon jó, hogy megírta! ("minden s sarkunk és dolgunk meg legyen irva..."- hangzott el.) (ahogy a kérdező Szilasi is megirta és ezzel újra léteztette a maga Békéscsabáját -utalt rá, de Sz. nem akarta ezt végkicsengésnek, úgyhogy felmerültek más irók nevei, akik hathattak,hathatnak Grecsóra: főleg -a korábban emlitett - Móricz és Krúdy is, némileg -  aztán Szabó Magda (!), Ottlik, most Polz Alain, de mások Marquezt emlegetik! jó névsor...

De szerintem Grecsó - Grecsó, azaz leginkább önmaga, (ezért is írta meg  e regényét, a saját identitás megtalálásáért, ami az ősöktől is ered)) ...és ettől hiteles, (őszinte), akár beszél, akár ír... (akár, s ahogy dedikál is:)

Makovecz rajzaiból nyilt kiállitás, a makói múzeumban, ami egész meglepő módon , szabadkézi rajzokat tartalmazott , kézzel meritett papirra, de nem is véletlenül, még ha az épitőművészetével is összefüggésben...ez a kézi  (nem gépi) munka azaz művészet van jelen az épületeiben is.

Csernus László, az épitész tanitvány ihletett szavaiból kiderült, hogy tényleg az lehet, meg is köszönte neki, "ott, fent"...

az első rajz, amibe szemembe ötlött:

a rajz alatt a kézzel irott szöveg:

A magyar zsidóság

megemlékezése

MÁRTON ÁRON

római katolikus püspökről

abból az alkalomból, hogy a

YAD VASHEM

A VILÁG IGAZAI

közé emelte és

Jeruzsálemben

az igazak útján

fát ültettek emlékezetére

Budapest, 2001. május 17-én

de voltak ott külön irások is, csupa szakralitás... szellemiség... (nem lepett meg, hiszen az organikus épitészetnek, amit Makovecz is művelt,  (teozófiai ill antropozofiai )teoretikus atyja Rudolf Steiner)

ez a vidéki csend és nyugalom...még március 15-én is...

délután hivatalos voltam  a hagymaház ünnepségre, mert az egyben a szavalóverseny eredményhirdetése is volt

igy kihagytam a szabadtéri, Kossuth szobor előtti városi ünnepséget,  ami 11-kor kezdődött, vagy inkább lekéstem volna?12 után értem oda, egy volt tanitványom, mint városi énekkari, ünneplőbe öltözött  szereplő, mondta, mire odaértem, hogy olyan 20 perce lett vége. Aztán egyenesen a Koronába fordultam ahol, nem úgy mint más hétvégeken, sok asztalnál ültek. igaz, a magyaros stilszerű marhapörkölt már elfogyott, de jót ettem, viszonylag, sőt ittam egy pont jó kávét is , közben egy kisgyerek szórakoztatott a szomszéd asztalnál, aki eleve késve jött be, és folyton fel akart öltözni, hogy kimenjen, de aztán felcsapva pincérnek kiszolgálta családját pl kenyérrel... majd lefeküdt a szőnyegre, elég sokat kellett várni a másodikra, a kávét már úgy kértem, hogy csak ha hamarabb hozzák, mert most 2-re el kell menjek, hozták is és jó is volt, pont középúton...nehogy elaludjak az ünnepségen...

node nem is tudtam volna, olyan szépen énekeltek, táncoltak, verbunkosokat...

a szavalóverseny dijkiosztása pedig oly sokáig tartott, de változatosan, minden szavalót,  kihivtak és megjutalmaztak (nem csak a helyezetteket, a felkészítőtanáraikkal egyetemben), és a végén  bennünket, a zsürit is, és most is meg kellett hatódnom, de most magammal kapcsolatban, olyan volt ez - a hagymaház igazgatónője kedves szövegével-, mint egy comeback, mikor úgy szólitott a szinpadra, mint "visszatérőt"... és familiárisan a becenevemen, s hogy reméli, jövőre is... (hát, ha élek - mondtam), aztán megkaptam az orchideát, és a bonbonomat, a polgármestertől, és szólt a taps... őrület.... tizenvalahány éve nem éreztem már magam pedagógusnak, és most, vannak itt régi tanítványok (már azok tanítványai a szavalók...)aztán megnéztem-hallgattam a pesti közvetitést a milla tüntetésről, később hallottam, 30ezren voltak, többen mint egész Makó lakossága (hát csoda, hogy itt csönd van? - avagy struccok élnek itt?)) de a délelőtti hivatalos ünnepségen 250ezren lettek volna(?) (igaz lengyelekkel, litvánokkal feldúsitva), és este hallottam a Dunán, úgy beszélt a miniszterelnök, mint valami lázitó, tulajdonképpen magát is annak nevező "szabadságharcos"... csak nem értem, hogy aki-ami ellen lázit, ha velük beszél, miért máshogy...és hogy akar "független" lenni azoktól,  akikre rászorul.... valamint hogy képzeli, hogy foroghatunk csak a saját tengelyünk körül (úgy tudom, az a Föld, s aminek a mi országunk csak egy kis, és más országokkal összefüggő része... s 48-ban nem csak a magyar szabadságért harcoltak eleink... hanem a világszabadságért is.... kik érted haltak... szent világszabadság...mit szólnátok ehhez a vircsafthoz...) de nálunk csend, nyugalom, harmónia....éljen a makói szabadság....(?!)

az "Auschwitzi album" vándorkiállitását elhozták Makóra is, és mint mindenütt, készitettek egy különtablót a helyi (jelen esetben makói)vonatkozásokról is. A gettóba költözésünk körüli, másfél éves fotóm, 1944. május 24-i dátummal, (ami évekkel később került vissza hozzánk), "megtetszett" a rendezőknek, igy "állitottak ki" (azaz állitották ki) a Sós kávé c. antológiába megirt deportálási történetemből vett részletekkel, és elküldtem mellé apukám fotóját is. Ő örökké 37 éves marad... én viszont igazán nem vagyok felismerhető a másfél éves fotómon, ma már mintha nem is én lennék, de elnézegetve az auschwitzi fotókat, a többi, karon ülő,  hasonló korú gyereket... akiknek nem volt visszaút..., hátborzongató, hogy csak egy hajszálon múlhatott, hogy én most, itt irhatom ezeket a sorokat, és későbbi, immár ráncosarcú portrék is készülhettek, készülhetnek még rólam, "túlélőről"... s hogy nem lettem magam is "égő áldozat"

az 5-i megnyitóra nem tudtam eljönni, de talán nem is "baj", azt hiszem megviselt volna a személyes szembesülés... de másnap, Pestről hazajőve első utam a kiállításra vezetett...

a földszinten helyezték el a makói tablót, olyan magas, hogy nem is nagyon láttam a tetejét... már nem látható messzeségbe került...

az emeleti teremben volt a tulajdonképpeni kiállitás, ami az auschwitzi, megrázó képeket tartalmazta, alig kezdtem el nézni, magányosan, odajött hozzám két ünneplőruhás lány, hogy érkezik egy csoport, csatlakozhatok hozzá ha akarok, igy aztán engem is okitottak a középiskolás lányok a középiskolás csoporttal együtt... (akik aránylag tisztességesen viselkedtek - egy-két nem illő vihogástól eltekintve, de ez inkább életkorukból, éretlenségükből fakadt, mint rosszindulatból... nem is tudom, helyes-e kötelezővé tenni ezeket a látogatásokat, bár kérdés, ki jönne el, ha önkéntes lenne. Azt mondják, az iskolai csoportokon kivül nem is igen volt más látogató, meg se nagyon hirdették nyilvánosan. Bár a Hagymaház előtt ki van rakva a plakát(hibásan?) logikusabb és valósabb lenne így: "róluk, nekünk, nélkülük" (mint rólunk...)- bár ami igaz, igaz... nem kellene a zsidó sorsot külön kategóriába tenni, hanem közös veszteségként átélni azt, ami velü(n)k történt,... legalább utólag.

lányom felkérték a megnyitóra közreműködni valami irással, ő se tudott eljönni, de küldött egy szép szöveget, főleg a nagyapjáról, akit ő se ismerhetett... ezt egy gimnazista fiú olvasta fel, ebben irja:

"Mert vannak dolgok, amelyekről csak a túlélők beszélnek, és vannak dolgok, amelyekről nem kellene. A magyarországi holokauszt történetéről van aki azt mondja, hogy kibeszéletlen, és van, aki azt mondja, túlbeszélt. Mindez csak azt mutatja, emlékezni: munka. Munka annak is, aki személyesen vagy családtörténetileg  része ennek a traumának, és munka annak is, aki úgy, mint a társadalom tagja. Mert a holokauszt nem csak a magyar zsidóság, hanem az egész magyar társadalom tragédiája. Azoknak, akiknek vannak személyes veszteségeik, és azoknak, akiknek a veszteségeik nem közvetlenek, egyaránt emlékezniük kell ...."

hát emlékezzünk!

igen,  ezekre - a plakáton is látható- dávidcsillagos és bocskaisapkás! - fiúkra is... együtt.

http://www1.yadvashem.org/yv/en/education/languages/hungarian/lesson_plans/auschwitz_album.asp

a Múzeum kertben ma, március 2-án, sütött a Nap.

Ugyanaz, mint otthon,  Makón, vagy Kanadában, a rokonaimnál - csak más napszakban.... És még a villamosok is meghitt otthonossággal csilingeltek mellettem. Nem zavart a megszokottá vált utcazaj sem, a koratavaszi napozásban. Csak a még hideg szellő csapott olykor rám: Ébredj!

Aztán felálltam, és elindultam a Belváros felé, az Astoriánál lefelé, a Duna felé,majd végig a Váci utcán, a Zserbónál balra, le, és  a korlátnál épp az a királykisasszony (vagy királyfi?) szobor üdvözölt, akit évekkel ezelőtt lefotóztam az én "királykisasszonyommal", (akivel valami tévészereplése miatt voltunk épp fent, most viszont a Bartók rádióban műsort, irodalmi újságot szerkeszt épp, immár felnőve- a szobor viszont ugyanúgy gyerek maradt, ahogy a szobrok mozdulatlanságához, változatlanságához illik is, már amit nem akarnak elmozdítani, mint pl. József Attilát, de ez már jóval arrébb volt, mikor eszembe jutott, hogy ha már a Duna-part közelébe sodort az egyre erősebb szél, épp ideje lesz felkutatni azokat a szoborcipőket, amiknek egykori gazdáit a Duna hullámai nyelték el, miután rájuk lőttek a nyilasok... szivszorító és könnyes látványt nyújtottak a cipők, valahol a Parlament közelében, de csak szabálytalanul tudtam odajutni,  gyalogosként. átugorva a fémkorlátot... nem is tudtam sokáig ott maradni, félő volt, hogy (engem is) belefúj a szél  a Dunába.... Elerőtlenített az élmény, hogy ezek a megdöbbentően pici és elrongált, gazdátlanul hagyott cipők mit is jelképeznek.

..nem is a látvány,  hanem a teljes látvány hiánya, azaz emberek hiánya, akiké lehettek valamikor ezek a cipők. amik gyilkosaiknak  hasznosabbnak bizonyulhattak mint gazdáik élete, amit kioltottak... nem, nem tudom felfogni, és nem tudom, hogy

miért nekem kell szégyellni magam, emiatt is, hogy megtörténhetett.

hogy megtörténhetett volna, velem is.

voltak ott nagyon pici gyerekcipők is. és az én -mostani- méretem is....

egyből odalett az otthonosság érzésem... iszkoltam el, a Duna-parttól,

de

hova? hova menjek ugyan?  alig találtam vissza és ahány embert megkérdeztem, a Duna-parton, mind külföldi volt, és mégis nálam otthonosabban mozogtak az "idegen" fővárosban...

aztán megint eltévedtem egy picit

zavaros, bölcs és nagy volt a Duna

és az egész nap.....

a szél is egyre jobban fújt, különösen a parton

és el kellene már végre dönteni, hogy hol  (nem) vagyok otthon

tényleg jó lenne...

mindenütt...

de ahhoz magamban kellene tudni megteremteni az otthonosságérzetet.... tartósan, külső körülményektől, másoktól is függetlenül...

hiszen a Dunába már még se öl(né)nek....)("karóba sem húznak ma már".. "finomul a kin")

(legalább is remélem)

a széllel meg a mélység iránti félelmeimmel meg majd csak megbirkózom...

valahogy...

felolvasás az irószövetségben

28-án a Bajza utcában, az Irószövetségben reading azaz felolvasás volt, a költői szakosztály tartotta, Turczi István vezetésével, Géczi János vendége pedig Turi Tímea volt, azaz lányom...,

a kertszeretet áradt a Géczi versekből, az egyik meg felidézett egy képet, ami akkor támadt elém, amikor már közeledtünk az Irószövetség felé, a Bajza utcán, s egy fal mellett romló szememmel, a zöld bukszuson meglapuló kis hódarabokat jázminnak néztem, s bent hallom, pár perc múlva a haikuban:

miről beszéljek/ a lehullt jázmin mellett/ tudom, s nem tudom

az tény, hogy nekem a jázmin, akár félrenézett, akár valódi, mindig, illatával is, a gyerekkori kertünket idézi...(az elveszett édent...)

és az intellektuális bizonytalanság IS nagyon ismerős... ami máshol is jelen van: "erről sokmindent nem tudok, erről a versről de hogy vers abban reménykedek..." (én is!)

igen , a fő, hogy a vers legyen..."...)

aztán az "esteledés" öreg problémája...:

"esteledek e sötét testben... hol vagy, hol nem... mondjad el, mi lesz odaát"

"hullnak rád a tenyérnyi falevelek"

Majd vendégét mutatta be,mondván, hogy mestere Ilia Mihály elbeszéléséből ismerte meg   ő hivta fel a figyelmét Turi Timeára, mondván  hogy oda kell rá figyelni, (bár akkoriban prózákat irt, de Radnóti Ikrek havac. művéhez hasonlitotta azt a sajátosságát, hogy  a bekezdések végén megemelkedik, és eget-földet össze tud fogni....

"elképesztőn bátor"nak titulálja a verseket, ami meg fog jelenni kötetben, a Kalligrammnál, (hogy ciklusokba rendeződve, ezt múltnak tett engedménynek róva fel, meg azt is, hogy ilyen fiatalon mindenképp "arcot" akar mutatni...)

a versek külső és érdekes sajátosságaként említi, hogy olyanok mint a duplafedelű történetek, leginkább a zsidó történetmondáshoz hasonlitja, amelyek végén mindig kiderül, hogy "nem erről van szó", hanem a történet fölött van valami jelentés! Ezt nagyon szereti benne...

Neveket emlit, költőrokonokat: Emily Dickinsont, Sylvia Plathot...

és azt a különösséget , hogy törékeny, illemtudó stb. jellemvonások mögött, ellenére, a versekben brutálisan, konokul kemény, egyenes... itt Nemes Nagy Ágnes,(mívessége) Gergely Ágnes neve is felkerült a rokonköltők listájára. S végül az "egyik legigéretesebb pályatárs"nak nevezte...

Aztán pár szóval a bemutatott is jellemezte saját költészetét, illetve, kiemelte, hogy legfőbb kérdése az volt, hogy is lehet valami megtörténte után elmondani ezt a valamit (merthogy a "történet" kulcsszó ebben az epikus költészetben)..

beszélni a férfiakról, titkos életemről, (E.D. magánéletről),a megnemtörtént dolgokról, amik mégis megtörténnek, mert nem múlnak, a túlélők magányáról, azokról, akiket elhagyott,(mégis ottmaradtak vele),fogalmi költészetről, szerelmi költészetről, és Szép Ernőről a Molnár büffében ...

amiben  az ironikus hangok után különösképp meglepett ez a sor: ... hogy nem kellett tovább gyereknek lennem (különösképp, ha a gyerekkori kötet címével is (...gyereknek lenni...) egybevetem)

a versek felolvasását élénk figyelem és tapsos tetszés követte...

majd a házigazda Turczi  úgy konferálta le, hogy  valószinű az év lirai felfedezését halljuk (jelzem , ezt már irásba is adták a Bárka egy évvégi körkérdésére adott válaszban), komoly revelációt jósolva meg a kötetnek (csak ne kiabáljuk el! - várjuk!)

elkisértem lányom a Boráros téri Hév állomásig (Csepelre "utazott", a Jedlik Ányos Gimáziumba rendhagyó magyar irodalomórát tartani a saját ("kortárs") műveiből.(.A Középiskolás fokon a József Attila Kör középiskolásoknak szóló rendezvénysorozata. A program keretében iskolákban tartunk olvasásnépszerűsítő irodalomórákat és órákon kívüli foglalkozásokat a magyar irodalom jeles szerzőinek részvételével)

A HÉV megállóban állva, mielőtt beállt volna a vonata, lányom rámutatott egy épületre: az ott az új Nemzeti Színház. No, akkor ha már itt van és én is itt, és az idő ugyis ragyogó, és a hely is az; süt a Nap, a jégtáblás Duna mellett, a havas de letaposott sétányon, elindultam hát a rakparton, megcélozva a szinházépületet, csakhogy az az épület egyre távolodott... optikai csalódás volt, hogy közel van, hiszen a Petőfi hid és a Lágymányosi- mint kiderült épp egy HÉV állomásnyi (mehettem volna azzal, igy viszont meg kellett kerülnöm a drótkeritést, de legalább   a (mögötte levő) Művészetek Palotájába bemehettem, mert az aztán élményszerű épület a javából: nagyszabású, letisztult  és mégis pompás.... (már amennyit láthattam belőle - a hangversenytermet nem...)

a Nemzeti Szinházra is ráláthattam innen,

de az, különösen ez után az épület után, több volt, mint csalódás...a "korabeli" kritikák - pedig jócskán voltak- ellene, nagyon elnézőek voltak. Ekkora giccset épületben még nem láttam!

Lépésről lépésre izléstelenségekbe és funkciótlanságokba botlottam, s mindent bombasztikus méretekben az orrom elé, lábam elé dugva, kikerülhetetlenül. Fent és lent mindenütt....

ami megérintett, azt viszont jócskán eldugták, Kálmán Györgyék portréplasztikáit pl.,

de akikről "igazi" szobor készült, nem jártak jobban: Kiss Manyi, Ruttkai Éva felismerhetetlen pl, Timár József is csak az ismert Keleti Éva fotóról, a két nagy aktatáskával, s inkább csak hátulról.

Talán Gobbi az egyetlen, aki önmaga, bár ebben a kisszerűségben ücsörögve meg nem illik a közegbe. Azám, vajon mit szólna mindehhez, aki annyi mindent tett szinházért (szinészekért) a régi Nemzeti Szinház rombadöntése után egy újért?! S itt a letaszított Nemzeti... (összetaposott hósirban) én még jártam benne, nem sokkal a lebontás előtt, a csapóajtónál épp annak a Sinkovits Imrének nekifutva (K.GY. jelenlétében), akit évekkel később az Izabella utcai Nemzeti Szinházban láthattam nagyszerű, nagyszabású Mózeskéntés láthattam "életben" a történelmi formátumú Bessenyei Ferencet, és az örök clown (nem "bohóc"!), kedves Latabár Kálmánt (gyerekkorunk Latyiját)...

olyan nehéz látni őket itt, most szobrokká (szinte panoptikummá) merevitve, mikor épp ellenkezőleg: mennyi mozgás, szin, árnyalat és elevenség volt a lényük...

1.Wallenberg

A Nemzeti Múzeum felé jártam, volt egy kis szabad időm, beugrottam hát az aktuális kiállitásra:nevezetesen WALLENBERGről ( (születése 100. évfordulója alkalmából.) SZÁMOMRA NINCS MÁS  VÁLASZTÁS cimmel. Wallenberg, a fiatal svéd diplomata, aki papirjaival rengeteg zsidó embert megmenekitett a biztos elpusztulástól...

a Múzeumban a kiállitás első termében, ha ráállunk egy kijelölt helyre a padlón, virtuálisan "meglepetésben lehet részünk" - olvassuk... csakhogy a szoftver aznap elromlott (csak nem a Napból kiáradó mágneses viharok miatt?) igy csak félig részesülhettem abban, amit meglepetésszerűen nyújtott volna a technika. Nos, kaphattam volna egy shutz-passt, mint annak idején a Wallenberhez fordulók. Ezzel a papirral, menlevélfélével? (a svéd követség által vésett házban húzhattam volna meg magam, illetve - ha jól tudom - kiutazhattam volna Svédországba még mielőtt elvittek volna... rosszabb helyre,... hogy eufemisztikus legyek.)

De kérdés, kér(het)tem volna-e ezt a levelet, mikor tudtam volna-e, miből, hogy "most menni kell", itt az idő...

2.Nicholas Winton

A szállodában - nem is tudom, melyik csatornán, talán az ATV-n ? hiszen azt szoktam nézni itt, mert az én tévémről otthon önhatalmúlag lekerült.... nos egy film megy, amire egyre inkább oda kell figyelnem, szines és fekete-fehér, régi dokumentumszerű felvételek váltakoznak, megszámozott zsidó gyerekekről, akik Prágából Angliába utaznak... nevelőszülökhöz, otthonhagyva a sajátjaikat,  a szines képek  pedig ugyanazokat mutatja felnőtten,  évtizedekkel később, egy tévéműsorban, ahova meghivták az őket kimenekitő, jóságos Nichol Winstont is... kinek valamennyien (már meglett emberek) köszönhetik az életüket. Szüleik elküldték őket, még a háború előtt, 1938-ban, hogy megmentsék őket az életnek, ők maguk valamennyien elpusztultak... ha a gyerekeiket nem küldik el, rájuk is az a sors várt volna a koncentrációs táborokban.

mindannyian könnyeztek. én is.

"én csak láttam, mi folyik, és megtettem amit lehetett.. segiteni" mondta a 700 embert megmentő , ma már 102

éves férfi... akinek véletlen folytán a felesége deritette ki a történetét, évtizedek múltán... ő természetesnek vette, akárcsak Wallenberg...

én vajon képes lettem volna-e elszakadni a gyerekemtől, gondoltam volna-e, hogy ez az elszakadás szükséges rossz a még rosszabb elkerülésére, hogy az életnek igy tudom megmenteni.... csak... (soha nem találkoztak a gyerekek édes szüleikkel)

3. -

Az  Irók Boltjába megyek, 7-re, ÉS kvartett lesz irodalmi beszélgetés egy könyvről, de ahogy belépek, egy másik -nem irodalmi- könyv kerül egyből a szemem elé

Bori mukaszolgálatosok, Csapody Tamástól, akivel magam  is leveleztem (megkeresett, személyes érintettségem okán) de én azt reméltem, hogy kutatásai közepette tud majd valami közelebbi információt is adni arról, hogy apám miért is nem térhetett vissza a bori haláltáborból. De sajnos nem, ő se talált nyomára, semmilyen "listán" se...

A galérián hátra ülök, oldalt, és nem tudom nem ezt a (mindenképpen súlyos) könyvet lapozni, még mindig remélve, hogy valami új részletet megtudhatok,....és nem odafigyelni arra, amiről beszélnek (Grecsó: Mellettem elférsz c. regényéről, bár e könyv is az ősök történetének, megismerésének fontosságáról szól - hallom félfüllel), de inkább kikeresem azt a fejezetet (A bori gyalogmenetről), amik  a bori "erőltetett menetnek" azt az útvonalát elemzik a megismert dokumetumok alapján, ahol apám is "menetelhetett"... .hiteles tanui vallomások szerint Pancsovánál látták utoljára, valószinűsitették , hogy Cservenkánál, a töm

egkivégzésnél esett áldozatul, de most látom csak a térképen, hogy Cservenka és Pancsova legalább olyan messze van , mint Pancsovától Bor... és hányszor megölhették az úton is akár, még Cservenka előtt..,  milyen borzalmak is kisérték ezt az utat is! ...egy viszont biztosnak tűnik: "Bor és Cservenka között a bori munkaszolgálatosok magyar katonai felügyelet mellett tették meg az utat. "(Cservenkán a magyar keret engedve a német nyomásnak, átadta a miunkaszolgálatosokat a németeknek." "1944. október 7-én... a németek 700-1000 zsidó munkaszolgálatost öltek meg a cservenkai téglagyárban."

A különbség tehát csak ennyi: ha valóban Cservenkánál vesztette el életet az apám, akkor a németek -, ha előbb , akkor magyarok által...

Bor és Cservenka közt , Újvidéken még töltöttek 2 éjszakát.(ott kutattam , én is, apám után, pár éve) 12 munkaszolgálatosnak sikerült akkor, ott megszökni., ill. 10-20nak elbújnia a kórház területén (a 3000-ből), az orvosok elbújtatták őket az alagsorban, október 23-án felszabaditották őket a partizánok és a szovjet csapatok. igy megmenekültek; a városi kórház 2002. évi emléktáblája szerint "kb húsz" bori munkaszolgálatos kapott a kórházban menedéket....) Apám biztos nem volt köztük. Beszéltem az egyik (újvidéki) túlélővel:  Sosberger Pállal (Csapody is hivatkozik rá) Ő emlékezni vélt apukámra, még a (Berlin)táborból. (ez volt a legkeményebb...)S hogy hétvégeken szellemi előadásokat tartott... A többi... néma csönd...

Nem tudott " segiteni" a személyes tragédiája körülményeinek felkutatásában a kutató se. Meglepődve fedeztem fel a magam nevét a könyvben az őt segitők neveinek listájában, (György Péter , Az Apám helyett irójának) neve közelében, Bubryák István,(a  Rézbánya Borban c. film egyik alkotója) , Ferencz Győző (Radnóti monográfia irója) nevei között.

Bár csak a túlélők neveinek felsorolásában találkozhattam volna az apáméval! De az ő neve elő se fordul a könyvben, hiszen semmi dokumentum nem maradt róla...) (hacsak nem az én vezetéknevem...ami azonos az övével (Gonda) (de az a 60 oldalas tanulmánya "a logika értelméről".... most már tényleg dörömböl bennem, megjelentetés, érvényszerzés után...)

......

január 27. a nemzetközi holokauszt emléknap...

úgy hallom irányváltás történik az emlékezésben, fókuszba a megmeneküléseket, a menekitőket teszik...

jó is, ha arra emlékezhetünk...

különösen ha a menekitő is életben marad...

de van, amikor ezt nem tehetjük. mit tehetünk?!

2002 óta minden    évben ilyentájt Páger dij átadásra gyűlünk össze a Hagymaházba... idén is, várva a Páger gyűrű átadását; most épp Kútvölgyi Erzsébetnek, aki már a tegnapot is a városban töltötte, és mint láthattuk-hallhattuk a youtubeon, a fürdőt is kipróbálta  - némi birálatot megfogalmazva a makaiak irányába, akik mintha elfeledkeznének a fürdő mindenkori(?) vagy legalábbis eredetileg szakrális jellegéről, túlságosan is hétköznapiasan vették birtokukba azt... igazán meglepődtem, de valójában ez volt a természetesebb, hogy a másik Makovecz épületben nem ezt a biráló hangot vitte tovább, hanem csak dicsérte a várost, a polgármestert, ja azért , jut eszembe, a lakosokkal azaz a nézőkkel szemben egy kicsit most is gúnyolódott, "kekeckedett", maga is (őket, minket) nézővé válva.... de mindezt kedvesen, közvetlenül és öniróniával is tette...

jó volt hallani, hogy megkedvelte a várost 24 óra alatt, és a jelzőket, amikkel városunkat illette: emberi , szép, tiszta, lakható... (én is igy érzem , különösen a piszkos, zaklatott  Pestről haza-hazatérve...) még az őzésünket is irigyelte, ami eltér a szegeditől is, és szinte sajnálta , hogy nem itt született, hanem a 8. kerületben, ahol őzni ugyan nem  , de  túlélni  meg lehet(ett) tanulni... (azt meg vajon itt nem?!) a polgármestert is dicsérte, azaz azt a nagyon kedves embert , aki itt áll mellettem - mondta, aki mindent megtesz, amit meg lehet tenni egy városért. ( igy is van)... nem is láttam ennyire mosolygósan már rég a polgármestert, de mindenki az lett a szinpadon is és a nézőtéren is... és mindenki részese a beszélgetésnek, ami igy nem csak a dijazott s Réz András között zajlott....

és Páger Antal azaz Téni bácsi is most most elevenedett meg igazán, a maga "huncutságaival" is... ami talán a nézőtér felé nem volt annyira ismert...

el is érzékenyült (60 fölött már lehet - mondta!),mikor belépett a terembe, és látta, mennyien eljöttünk a ünneplésére...s mielőtt elkezdték volna méltatni is: 1973 év óta van a pályán, hivatalosan (de már főiskolásként is) a Vigben. Júlia volt, és Szent Johanna, Shawt, Csehovot, Molnár Ferencet játszott többek közt. Sok filmben szerepelt (Bacsó, Mészáros Márta, Sándor Pál). Szenvedély, humor, tragikum, nevettetés, érzékenység, visszafogottság, tudatosság, pontosság egyformán jellemzik. Hivatáshoz és közönségéhez hű. Ő, a "ZSIKE"

Tulajdonképpen 71-ben lépett először a Vigbe. Ruttkai, Bulla, Sulyok, ekkora szinészhatalmasságok közé, a maga alig 40 kilójával.(azóta meghizott) A Szent Johannában játszott először együtt Téni bácsival, aki először csak méregette, de aztán ...amikor a Romeo és Juliára készültek, Kalocsai Miklóssal... még a villájába is meghivta őket, hogy segitse a nyugodt felkészülésüket. Eredetileg nem is akart szinésznő lenni. Hanem gyermeksebész. De nem vették fel az orvosira, és  csak tanárai kérésére tett szinművészeti felvételije után oda viszont behivták. Fél évig igy se mert szinpadra menni, csak egy zenés játékba, ahol épp azt játszotta el, hogy mennyire nem érdekli ez az egész. Aztán mégis csak.... (megjöhetett a kedve) de legszebb álmaiban ma is operál, és a legrosszabbakban pedig áll a szinpad jobb oldalán, szép királynői ruhában, és nem jut eszébe semmi, egy hang sem jön ki a torkán, nem nyilik a szája A valóságban a szigorú Sulyok Máriával többször is meg kellett küzdenie, hogy elfogadja (engem ő nem vett fel!) (mint mikor én azt álmodtam gyakran, hogy becsöngettek, órára kellene mennem, és fogalmam sincs, melyik osztályba, terembe, és mit is kellene tanitanom... csakhogy az én legszebb álmaim meg a szinészetről kellett volna szóljanak...(

De ő végül is megtalálta a szinészetében is a gyógyitást, elmesélt egy esetet, hogy valakit egy dallal mentett meg, amit a rádióban énekelt épp:

"Holnap jön egy villamos, ami átvisz a holnaputánba... ne félj.

(ezt megjegyezzük - kár hogy a dallamát nem jegyzetem meg), mert a zene már önmagában elég nagy megtartó erő) (ehhez képest, elég fura, hogy az egyik születésnapjra azt kérte,  a szüleitől, hogy vigyék el a zongorát!)

szóval, végül is egy nagyon elégedett ember ült előttünk a szinpadon, aki a szinészetben is megtalálta a gyógyithatás lehetségét.  Meggszólittatott a szinészpartner Hegedűs Géza is, a szinészek egymásrautaltságáról szólva, illetve a segitésről, amit nem is annak nevez, hanem együttműködésnek, együttlétnek, mint az akrobaták, akik biztonságérzetet tudnak adni egymásnak egyfajta együvéválásban Szép dolog egy ekkora családnak tagja lenni - ismerte el Zsike.

Aztán meg minket vont be. kiszólt, felszólt a nézőkhöz, maga is nézővé válva, (lányom irt gimista korában egy  Nézők c szindarabot, ami erről a forditott helyzetről szól, amit itt és most a Zsike el is játszott, mint abékéscsabai művészeti olimpián a diákszinjászók )

"Mindenkire figyelek - mondta - mert most magukon is fény van"... (Hát igen , csak akkor lehet) Aztán szó esett arról, hogy milyen fontos a mi szeretetünk (azaz az igazi nézők szeretete), ami 90%-ban a gázsijuk. Azaz nagyon kevés a valóságos...

Réz András még emlitést tett a hangjáról... ami egy rossz könyvet is el tud adni hangoskönyvként.

a nyilt, őszinte hangot is deklarálta, hogy ami a szivén, az a száján, hogy ki is mondja amit gondolt...

mire kiértem, már az RTLnek adott interjút kint az aulában . Páger Antal (szobra)oldalán. Vajon, mit szólna ő, itt most ezekre a nagy  felhajtásokra.?

nem is tudom, járt-e ő Makón a visszatérése után...Mindenesetre ezekre az ünnepségekre már a dédunokái is el szoktak jönni...

----

http://www.delmagyar.hu/mako_hirek/kutvolgyi_erzsebet_viselni_fogja_a_pager-gyurut__galeriaval/2261784/