esett az eső. mire odaértem pár perc késéssel, 11 után a megnyitóra, ernyők sokasága fogadott, és nem is láttam a megnyitóeseményt, hallottam Szentpéteri Csilla zongorajátékát (makói idilljét), hallottam beszédeket, az esőről is, amik mintha könnycseppek a fürdő megálmodóját is siratták, Makovetzet, aki nem érhette meg a fürdője ("a viz temploma" avatását...) az ernyők szinte harmonizáltak is a fürdőkomplexum épületeinek kupoláival, amit már egy ideje szinte meg is szoktunk új városképi elemként, hanem amikor beléphettünk... pedig "csak" az aulába, elámultam,  (minden lépésnél, mosolygó, elvarázsolt arcokba ütközve...) és muszáj volt megörökiteni lépésről lépésre szinte a változatos-változó látványt, amivel nem lehetett betelni... szavak helyett inkább mutatom, a fotókon...(de meg kell nézni, sőt ki kell próbálni...)

de jó érzés ilyenkor makóinak lenni! és amikor azt mondták, hogy Párisba az Eiffel toronyért utaznak, Rómába a Colosseum miatt... nem is tűnik túlzásnak, hogy Makóra emiatt az új fürdőkomplexumnak a megcsodálására fognak.... Sőt : ez nem csak szép, hanem milyen hasznos is: a temálvize, a (hévízivel egyenértékű) Maros gyógyiszap... node nem "reklámozok" - nem szorul rá a fürdőnk!

kifelé menet összetalálkoztam egy Makóról már rég elkerült osztálytársammal. Azt mondta még a könnyei is megeredtek...

nem csodálkoztam...

(mögötte -kattintás után - sok kép, a fürdő belsejéről is:)

a Szépművészeti kiállitásának cime: El-Grecotól Rippl Rónaiig, egyből felkeltette az érdeklődésem, különösen, ami El Greco(kat) illeti... anyukám egyik kedvenc festője volt, és két festményéről is készített rajzot, amit reméltem ,- hogy -helyette is- meg tudok nézni, eredetiben...  aztán ez is halasztódott, más dolgok miatt, meg lányom mondta is, hogy nem egy nagy kiállitás, tulajdonképpen egy magángyűjtemény csak... (hát attól még... -gondoltam), aztán el is felejtődött a dolog, mignem a napokban, pont a szüetésnapom előestjén - bár a Benczur utcánál akartam leszállni a kisföldalattiról, fentfelejtődtem, egész a következő megállóig azaz a Hősök teréig, vagyis a Múzeumig, már este volt, nem mehettem be, de jelzésnek vettem, emlékeztetőnek is,

és pár nappal később, hazautazásom előtt, már igen.... bementem a Múzeumba...

elment...

tudtuk , hogy beteg volt, mégis váratlanul és hirtelen...

tudom, hogy grosznak hivták eredetileg (mint a nagynénikém férjét), és volt egy karikaturakönyvem, aminek a cimlapján ő szerepelt (az akkor még valószerűtlenül hosszúnak tűnő orrával (mert az akkor még sovány arcában) s a rajz alá az irta önironikusan de pörlekedve "fele sem igaz", nekem is eleinte az orra volt a legfeltünőbb benne, ami a legmegjegyezhetőbbé tette, de amiről később -persze - teljesen megfeledkeztem, mint külsőségről, Remek, karakter(sztikus) szinész volt, lett.... tulajdonképpen kezdettől az volt... de igazán Sándor Pál filmjeiben lett feledhetetlen főszereplő, s legfőképp Minarikként a mosodásként, akinek szállóigévé lett mondása: kell egy csapat...de sokszor eszünkbe jut... mert kell egy csapat... kellene...mindig aminek az élén minarikok vannak...

láttam egyszer, civilként,a Fészek klubban. még a 60-as években, egy szilveszterkor,pár lépésre tőlem, szinészbarátaival, hivták valami közös fotóra, de odaszólt egy elég triviális mondattal, hogy jön mindjárt , csak előbb kimegy.... és itt egy olyan főnévi igenevet használt keresetlenül, amit nyilvánosan akkoriban nem igen lehetett hallani. de ő olyan természetesen mondta, hogy még csak nem is lepődtem meg rajta (bár, persze, megjegyeztem)...ez a keresetlen természetesség amúgy is nagyon jellemző volt rá, az alakitásaira is (különösen a Fejes Endre által megalkotott és általa életre keltett figurákban), de a bármikori interjúkban is,  nálunk, Makón is, amikor Páger dijat kapott, egyáltalán nem "ünnepeltette" magát, és a legutóbbi, immár utolsó tévéinterjúban, ahol nem is magáról, hanem a szeretetteli Down szindromás unokájáról, Emmáról beszélt ugyancsak túláradó szeretettel,

a műsor végén pedig bejászották a nem régiben - töröcsik marival közösen elénekelt - számot

Várj mig felkel majd a nap...

várhatunk...

minarik elszállt:

mégis ittmaradt.

hogy ez az Andre Kertesz milyen magányos  lehetett! legalább is a képei tanusága szerint. egész le is hangolt, pedig már eleve le is hangolódtam, s felhangolódni mentem el a Nemzeti Muzeum retrospektiv kiállitására... a nagyvárosi magány kliséje persze nála nagyon eredeti, a nagyvárosi részletekben megnyilvánuló, mintha abba húzódna, menekülne, kapaszkodna, a széditő méretek elől, ami még inkább lekicsinyiti az embert, aki beletéved... feltűnt az is , hogy ha embeek vannak is az utcaképein, s ha sokan is, egyesével, mindenki, külön, egyenként, mintha közük se lenne egymáshoz (mert valójában nincs is... nagyvárosban sok ember közt lehetsz igazán magányos)

Andre Kertész valóban úgy fotózott, mint az iró, aki ir, a fotókkal irta, vetitette ki önmagát, holott a külvilágot ábrázolta - és mégis önmagát is, mert a saját, összetéveszthetetlen nézőszögéből és mégis túlmutatva minden szimpla jelentésen... ezért merem mondani, szomorúan, hogy szomorú ember lehetett, hacsak nem az önkifejezés eredményessége boldogithatta. S valjában a képei nézőjét is. Csak nehéz szivvel... magányos szívvel, bár épp a magány közösségét is megeremtve... s ezzel némileg fel is oldva...

a kettős hitelesség pedig Barthes szavaival is egybehangzik: "Semmiféle irás nem képes ilyen bizonyosságot adni (mint a fotó)...a fotó nem kitalál, hanem hitelesit, maga a hitelesités..."

Kertész a 12. emeleti New York-i  ablakából  is csinált egy egész sorozatot... megkiséreltem én is, a pesti szálloda 7. emeleti ablakából.. pályázati feladat is,( bár oda nem tudom feltölteni...) cime "ablakperspetivák" , benne legyen -ne csak a kilátás-, hanem a fotós belső világa (azaz belátása?) is... persze ehhez minimum Andre Kertesznek kellene lenni:) (amúgy meglepően sok közvetlen önarcképet is csinált... bár közvetve minden képe az... önarckép azaz önkifejezés (is) (de hát amint kint úgy bent és viszont...)

olvasván hiradásokat, nézegetve fotókat, videókat különbözó, és szinte mindennapos, fővárosi tüntetésekről, sztrájkokról, nem igen szokott elfogni a vágy , hogy én is ott legyek... ezek többnyire tiltakozó tüntetések, és eleve kudarcra itéltek szoktak lenni, és öncélúak (sajnos), most viszont egész más történt, s velem is,a József Attila  melletti kiállás kapcsán, a szobra elmozditása elleni 32 órás versmaraton, a hideg Duna parton, a szobor közelében, határozottan azt a sóvárgó érzést váltotta ki belőlem, hogy ott kellene lennem...(nézegetve a fotókat, videókat megszólalt bennem Arany Toldija: hej, ha én is, én is, köztetek lehetnék....) ott lenne a helyem nekem is... a hallgatóság (netán az önkéntes versmondók) közt, de mindenképp a szobor közelében, és nem is (csak) valami ellen, hanem mellett.... az emberség mellett, a jó szó mellett, a költészet mellett, mindamellett amit József Attila, "az én József Attilám" is képviselt és kell hogy képviseljen ma is.... (mint mikor a 70-es években jaj, szeressetek szilajon c műsoromban elkiabáltattam a szinpadosaimmal... ) Jaj szeressétek szilajon! -mondom most is.

Ne hagyjátok, hogy elmozditsák a szobrát (még ha állitólag közelebb is a Dunaparthoz(?),de ne egy olyan térrendezés keretében, ami a '44-es állapotokat akarja visszaállitani... ordas eszméivel együtt?!

Néma falun lakom én, hol még az ebek sem ugatnak,/nem bőgnek tehenek, még a malac se visít.- jutottak eszembe Babits sorai , itt a vidéki kisvárosi csöndben, november 19-én... Makón, mint  ama május 23-án Rákospalotán, a forrongó fővárosba vágyva, hol zajgó tömegen most úr a néma Petőfi /s sarkra az Eszme kiáll isteni ríma gyanánt;hol tán míg irom ezt Magyarország nagy betegágyán/vér és kínok közt megszületett a Jövő.

Itt most nem volt néma József Attila!!!32 órán át mondják , éneklik szavait...

Nem hiszem, hogy jövőformáló forradalom volt Pesten a József Attila szobor mellett, nem születhetett meg a Jövő, semmi,... de talán célt ért az ember szó, és hang, hogy ne menjenek még rosszabb irányba a dolgok, ne menjünk annyira rossz irányba, és semmiképp se visszafelé...és jó érzés látni, hogy ha nem is sokan számszerűen, de vannak, vagyunk....

S jogunk van... mindazzal szembenézni,/ mit elkerülni úgyse tudhatunk./ Mert növeli, ki elfödi a bajt. / Lehetett, de már nem lehet,/ hogy befogott füllel és eltakart/ szemmel tartsanak, ha pusztít a förgeteg,/ s majd szidjatok: nem segítettetek!" ahogy Illyés mondta a Bartók c. versében, rámutatva mindenkori kortársi tanuk felelősségére"- vagy ahogy megint csak a homo moralis szállóigévé lett intése is:"vétkesek közt cinkos, aki néma"

mindent azért már nem lehet szó nélkül, "némán" tűrni...

"József Attila, hidd el, hogy nagyon szeretlek..."... nagyon sokan, nagyon szeretünk! (nem csak azok , akik el tudtak zarándokokolni az országháza melletti Dunaparti szobrodhoz, hogy ott maradhass, ime, hát meglelve hazádat...

ez az intelem még mindig érvényes ám!S jobb  nem is kell...

"az igazat mondd, ne csak a valódit" (József Attila: Thomas Mann üdvözlése")

ha ezt irod, bármit el lehet viselni... sőt, mert:

ez az illyési mondás is érvényes még:

"mert ki szépen kimondja a rettenetet, azzal fel is oldja"... (Illyés Gyula: Bartók)

(jé, és ezzel szépen összehoztam, "kibékitettem"?  József Attilát és Illyés Gyulát, a két egykori barátot majd  riválist is? bár az ellentétük nem eszmebeli, inkább csak magánéleti lehetett, („Tudtam, hogy örökre összeveszhet/egy semmiségen két örök barát,de nem hittem, hogy vélem is megeshet/ami a halálnál ostobább.”(J.A.Harag)

Thomas Mannról és Bartókról nem is beszélve. Akik nem ismerték egymást(?) Ők egyébként Amerikában találkozhattak volna! És eszméikben ők is feltétlenül találkoztak is!A két hatalmas humanista, mindketten oda menekültek, mert menekültek az emberségüket fenyegető embertelenség elől! (aminek kényszerét  már előbb József Attila is láttatta: (s mi borzadorva kérdezzük, mi lesz még, honnan uszulnak ránk új, ordas eszmék, fő e új méreg , mely közénk hatol,...meddig lesz hely, hol fölolvashatol?)(!) ...Vagy ismerték is egymást!!! most olvasom (googleba beütve mindkettőjuk nevét hogy T Mann "azt mondta Bartókról, hogy "művészetének lényege a szemében tükröződött. Halkszavú volt , de a zenéje beszélt helyette"(Fájdalmas, zaklatott művei előrevetítették a terror uralmát, a második világháború rémét, ami elől neki is menekülni kellett.")

sőt, most látom: találkoztak is, méghozzá még Budapesten,  mint ahogy József Attilával is. (de a részletekre mindenki másképp  emlékszik. )

A lényeg a művek, amiknek humanizmusa mindannyiuknál egybecseng! s minden igazi alkotóművész mondandójával, akik Adyval is... "emberek az embertelenségben"

Őrzők, vigyázzatok a strázsán,
Az Élet él és élni akar,
Nem azért adott annyi szépet,
Hogy átvádoljanak most rajta
Véres s ostoba feneségek.
Oly szomorú embernek lenni
S szörnyüek az állat-hős igék
S a csillag-szóró éjszakák
Ma sem engedik feledtetni
Az ember Szépbe-szőtt hitét
S akik még vagytok, őrzőn, árván,
Őrzők: vigyázzatok a strázsán.

Makón jó újságirónak lenni, mondta Eötvös Pál újságíró. a MUOSZ ny. elnöke, a Pulitzer emlékünnepségen,  korábban azt , hogy  jó Makón újságirónak lenni,

de mindezzel visszautalt Horváth Gábor kedves megjegyzésére,

amivel előadását kezdte, hogy jó itt (mármint Makón) ... ahol Pulitzer Józsefre emlékeztünk, halála 100. évfordulója alkalmából, éltetve,... de rendszeresen , évente, is megtesszük ezt, médiakonferenciával egybekötve az 5 éve, ifjú újságiró(jelölte)knek alapitott dij átadásákor..:

http://lineas.freeblog.hu/archives/2010/11/25/objekt%C3%ADv_napihir_szubjekt%C3%ADv_reflexi%C3%B3kkal/

http://lineas.freeblog.hu/archives/2008/10/29/Pulitzer_emleknapjan/#comments

http://lineas.freeblog.hu/archives/2007/10/26/Pulitzer_es_Mako/

az idei konferencia minden előadása Pulitzerről , városunk szülöttéről szólt...

Csillag András Pulitzer-kutató képeket mutatott be és kommentálta azokat, Pulitzer (szinterekeben és tevékenységben) változatos, gazdag életéből merítve, köztük - s az elején - korabeli makóiakat is - hiszen 8 éves koráig itt élt.

az előadása elején még leszögezte, hogy a sajtócézár" megfogalmazás mennyire nem fair szerinte, Pulitzer meghatározásaként, hiszen ő elsősorban a modern hirlapirás megalapozója, aki a függetlenséget és a közszolgálatiságot tartotta elsődlegesnek

Urbancsok Zsolt a levéltárunk igazgatója a család makói eredetét tárta fel (engem is meglepett , hogy már a dédszülők megjelentek Makón - bár akkor -zsidók lévén - vezetéknevük még nem volt...)

Horváth Gábor főszerkesztő-helyettes, miután taglalta, hogy milyen hálás a meghivásnak is, hiszen erről jutott eszébe, és ennek köszönhető, (vallotta  be), hogy lapjában, a Népszabadságban is megjelent irás a neves évfordulóról - a sajtószabadságot, a független újságírás fontos kérdését járta körbe Pulitzer munkássága egyik lényeges tanulságaként is...

Wisinger István azt képzelte és képzetette el, hogy mit szólna a mai ujságiráshoz Pulitzer, József Attila  Thomas Mann üdvözléséhez fűzött alapigényét is beleszőve: "AZ IGAZAT MODD, NE CSAK A VALÓDIT", aminek csak félig felelne meg a sajtó, azaz a valódiságnak,de az igaznak nem. ( néha a valódiságnak se... jegyzem meg halkan)Wisinger szerint tetszenének Pulitzernek a blogok (!...a sajátsajtó - biztos? -kérdem ugyancsak csendben)

De hiányolná a közszolgálatiságot , (főleg a buvárból).(pedig a meghivónkon is , helyesen, ez a Pulitzer idézet figyelmeztet rá: "A sajtó legfőbb küldetése  nem csupán a hirközlés, hanem a közszolgálat")

Molnár László a makói Pulitzer-kultusz  legfőbb támasza, mentora, (lassanként már el is kezdett hasonlítani rá, talán nem is egészen véletlenül),

az eredetileg "kispulitzer"dijnak tervezett, majd Pulitzer szülővárosának dijaként elfogadott dij kitalálója.... taglalta mi minden jelzi Makón (emléktáblák, szobrok, a kollégium neve, domborműve...helyi lapok...)Pulitzer emlékének ápolását, s a díj, ami országos mozgósitást eredményez, idén pl. 40 pályázóval. Meg is jelent egy stilszerűen sárgulót imitáló lapon  újság  az idei diákújságirópályázat dijnyertes irásaival, amiket meg is kaptunk szünetben...

2-től megnézhettük (volna) a Pulitzerről szóló (angol nyelvű) dokumentumfilmet) , (én meg is néztem -de csak úgy érezve magam mint egy családi, házi filmvetitésen, olyan kevesen voltunk  már ezen,  sőt, most a korábbi eseményeken se tolongtunk)

Közben elsétáltam a délelőtt már megkoszorúzott, virágos Pulitzer mellszoborhoz..

és elgondokodtam

"jó itt Makón újságirónak lenni", "jó , itt, ma" ? . Azaz jó volt...?!

mindenesetre mintha túl hamar vége lett volna e napnak, s mintha az itteni ünnepből csak ezek a hervadni kezdő virágok maradtak volna máris, a lefelé menő de még aranyló Nap visszfényében

mégis túlnő e mai napon, időn és e szűk helyen:...a rengeteg név, (köztük kedvenc iróimé: Updike, Saul Below, Arthur Miller, Abee) akik ("nagy") Pulitzer dijasok,ahogy lefuttatták a film végén, a Szabadságszobor, aminek felállitása is neki köszönhető, az első újságirói egyetemi kar, amit  ő alapitott...a modern újságirás, aminek csak szeretnének a nyomába érni ma is... de legalább tudható, hogy mi lehet a mérce... Makón és New York-ban a világon, ahogy újságja neve is (World) - fenntartják, éltetik

Makón csak kisfiú volt, el kellett innen mennie, Pestről is, ki a tengerentúlra, aztán, megvakulva, összeomlott idegekkel , de tovább dolgozva a titkárai segitségével, az utolsó ideit egy hajón töltve, folyton úton, bolyongva. Talán a szülőváros emléke őrzésével egy szerény, bár biztos pont ebben a gazdag s változatos életútban. Nekem jó érzés, hogy innen indult... és mi minduntalan mintegy vissza-visszahozzuk közénk.

Már 100 éve halt meg? Él. Éljen is!

már alkonyodik, és reggel óta nem szűnik a fejfájásom, lemegyek kávét inni a közeli cukrászdába, aztán keresnék ügyeleti patikát, találok is, de csak receptre, orvosi hivásra adna valamit, onnan csak pár  lépés a kopjafák, ahol délelőtt ünnepség volt, meg koszorúztak,

ködös, nyirkos, levélhullajtós idő, a történelmi emlékezetű tájban

itt az 56-os emlékhely, mögötte, háttal mindennek a háborús emlékmű, a valamikori szovjet emlékmű helyén, a keresztre támaszkodó katona, körben a háborús hősök-áldozatok neveivel (kivéve a makói zsidó polgárokért, mert az övéik helyett csak egy szám áll. (az se pontos, mert mint kiderült, Budapestről jött, s innen a bori munkaszolgálatba  vitt, és onnan visszanemtérő apámat se számították bele)

aztán, pár lépésre a József Attila szobor, árvácskákkal körbeültetve (hiszen árva volt, se apja, s anyja, se istene, se hazája, se bölcsője, se...stb. semmije-senkije) ... nemrégiben helyezték, a gimnázium elé, pont oda, ahova megjósolta, hogy itt szobra fog állni (vajon meddig, a Duna partit már el akarják szállitani onnan), de akkor honnan is nézhetné, hogy úszik el a dinnyehéj,...s merülhetne sorsába, sorsunkba, múltunkba, az idő árján?..

befordulva a róla elnevezett utcába, a Szépség koldusa dombormű az új szines műkövek közé illesztve állja az idők próbáját, pár méterre a gimi falán a frissen koszorúzott emléktábla, már nem látom jól a szöveget (idővel továbbromlott a szemem), csak a rövidhajú, széparcú, határozott Institoris Ildi nevét sejtem, aki 56-ban a Kossuth szobor tetején szavalta a Nemzeti dalt... így lett évek múltán hős ... én pont 57-ben kezdtem a gimnáziumot, a nagy hallgatások és csönd közepette, a forradalomból annyi (se)maradt... csak hogy történelemtanárunk mindig javitva elétetette az ellen- előtagot (mintha csak egy stilisztikai v. nyelvhelyességi hiba lenne..., pongyolán forradalmat emlegetni ellenforradalom helyett, mondjuk mint egy suksükölést) és voltak évfolyamtársaink , akik valamiféle  röpiratterjesztés miatt vesztettek egy évet, s velünk jártak a továbbiakban... de egyezményes hallgatás övezte az okokat (mellesleg egy olyan röpirat az én kezembe is került, az utcán szedtem fel általános iskolámból jövet, és örömmel újságoltam belőle a szegedi klinikáról félgyógyultan hazaküldött anyámnak, hogy visszakaphatjuk az államosított házunkat- s lehet újra előszobánk és konyhánk, és rendes feljáratunk de aztán minden összezavarodott... még félni is kezdtem, mert valami listáról suttogtak... a szovjet emlékművet a gimi előtt már  ledöntötték, de nem láttam belőle semmit, mert  az iskolánkban, hol nem volt tanitás, csak gyerekmegőrzés, azt mondta a tanárunk, hogy ő nem mond semmit, hogy menjünk, vagy ne, de aztán mégis maradtunk... később visszaállitották az emlékművet,  ballagáson, 61-ben még velem mondattak itt valami ballagási beszédfélét, csak később esett le a tantusz, hogy egy fotón, amin én háttal, a közönségem meg szemben áll  az emlékművel, miért is néznek olyan bizalmatlan vadsággal az iskolatársaim...)aztán, 89 , azaz a rendszer(?) váltás után végleg eltávolitották az emlékművet, a múzeum udvarán láttam meg később a bronztalapzatát, lefektetve, fűvel benőve, a domborművel és az Arany idézettel: nem hal meg az ki milliókra költi dús élte kincsét...(ámbár napja múl),- és most itt a helyén ez a magányos, keresztre támaszkodó "névtelen" katona...

mindez jelezve a különböző, de harcos-zajos történelmi fordulatokat, áldozatokat

de most a városban nyugalom van (bár se az  országban se a világon...se bennem) itt igen, s egyszer csak engem is megszáll valami érthetetlen szinte derűs nyugalom - a látható és láthatatlan történelmi emlékhelyek nyomában, azok  közti- mögötti zűrzavar ellenére, mert olyan kicsinyesnek, gyarlónak látszik minden ellentét, egységnek kellene már lenni (rendezni közös dolgainkat - (a Dunánál) megbékélni egymással országon belül és  azon túl is. Azt keresve ami összeköt és nem ami elválaszt. Együtt... hiszen valójában együvé tartozunk, egymásba fonódva, egymásra utalva, s csak együtt mehetnénk valamire. Mindegy ki milyen nemzetiségű, pártállású, vallású,... Dehát ez is lenne természetes állapot! Ugyanakkor szinte irreális ez a nyugalom, ami megszáll, már-már utopisztikus, hiszen forr a világ (bús tengere) körülöttem... csak itt van ez a nagy nyugalom ebben a mi kis városunkban... és egyszercsak a szemközti épület felől éneklést hallok, ki van világitva a felső emelet, kezeket is látok magasban a függöny mögött, átmegyek, benyitok a kapun, nyitva van, épp jön le valaki a lépcsőn, mi van itt kérdezem, istentisztelet, mondja, milyen közösség? HIT gyülelkezet... felmehetek, persze, még fel is kisér, nagyon kedvesen, jöjjek majd máskor is, tele a terem, de hátul van még hely, még két ének, aztán hallom a pulpitus mellől, Máté evangéliumából: "Jöjjetek  mindnyájan akik megfáradtatok, s megterheltettetek, s megnyugosztlak titeket.", és "isten keres meg engem"...azelőtt, hogy kéréseinkkel és  vágyainkkal megérkezünk elé, Ő már akkor azt kívánja, hogy jót tehessen velünk és  kiemelhessen bennünket a szomorúságból...." és Ezsaiasnál is: Oh mindnyájan, kik szomjúhoztok, jertek e vizekre", és a 139. zsoltárból -Isten mindenütt jelenvalóságáról- ...ki minden utamat jól tudja, és fölöttem tartja kezét, mindenütt a keze vezérel, és vezéreljen engem az örökkévalóság útján, tudom már, és újra ének: csoda van a szivünkben... de egyszerű is lehetne minden... a végén már én is énekelem csoda van a szivemben...

végre a fejfájásom (is) elmúlt, mire hazaérek...

2011. okt. 23.

cim/szó/ nélkül

iszom a teámat a konyhában, megvacsoráztam, este van, még megirom a blogom, fejben már irom is, kitalálom, hogy "nem" lesz a cime (csakazértis), tegnap a szökőkútnál, ahogy leültem ebéd után egy napsütötte padra, odaült mellém egy lány, egy kérdőivvel a kezében, azt mondta a szegedi egyetem szociológiai tanszékéről,  hogy válaszolnék-e pár kérdésre, 10 perc az egész, aztán kiderült hogy többoldalas a kérdő füzet és minden kérdés egy csomó egyebet tartalmaz, elég logikátlan, végigondolatlan felépítésben, ismétlődésekkel, ellentmondásokkal és olyanokkal is, amik túl intimek ahhoz, hogy szívesen vagy könnyeden válaszolhatnék rájuk, és csak a vége felé jövök rá, hogy valmennyi kérdésnél ott van az a lehetőség is, hogy NEM -mel válaszolok. Mint ahogy még a (kötelező) népszámlálási iv utolsó oldalának kérdéseire is megtehetem, u.i. NEM vagyok köteles (hajlandó) válaszolni. Miért olyan nehéz ez? kisgyerekként még előbb mondtunk nemet mint igent, aztán újra meg kell tanulnunk... olyan sokmindenből van elegem - gondolom, hogy legszivesebben nemet mondanék erre az egész ... vircsaftra, és már állok is fel a hokkedlimről, hogy na most ezt jól megaszondom, azaz  ezt a nemet.... megirom, meg én...  és/de közben szól a Bartók rádió, most versekbe kezdett egy zengő, erős de mégis kicsit megtört és elfáradó hang, és visszazökkenek a hokkedlimre, és ottmaradok, végig, amig ömlenek a mély és gyönyörű , az élet ellentmondásait feltáró, és mégis gyönyörűnek láttató mondatok, ismerős utcanevekkel: Attila ut, Krisztina körút, Vérmező, a megidézett Kosztolányival, Babitscsal , ki lehet a költő (társ?) , a hangját még sose hallottam korábban, de az Attila úton láttam Vészi Endrét nem is egyszer, amikor a nagynénémnél voltam, aki az Attila úton lakott, mondtam is neki, hogy biztos a Vészi Endrét láttam, s ő csodálkozott, hogy én mindig észreveszek valakiket, az alatt a pár nap alatt, míg Budapesten , bezzeg ő nem, évek alatt se... de a Vészi csak ment prózaian az Attila úton, most meg ezek az áradó sorok, mint a vizesés, zuhannak, sodornak... igen, vége,  kár, bemondják Vészi Endre olvasta fel verseit, a felvétel 1986-ban készült. (1987 után már nem láthattam volna az Attila úton! Semmilyen úton... De a versei ittmaradtak... hogy én most ne (csak) nemet mondjak- irjak, hanem a nem-re egy nagy IGEN-t mert az ő igenjében a nem is benne van)  ... mert képlékeny és végleges... ahogy lassan megy lefelé...rózsaszin pászták és mahagóni árnyak közt  s mindent itthagy végül/rögeszmét verset örökségül/mindent amit csak kitalált

EGYEZKEDÉS NÉLKÜL

Ahhoz belátom nem vagyok eléggé bölcs már
hogy kész legyek a kiegyezésre
és túlságosan fáradt is vagyok
az önfeladás védett éveihez

Volt virágaim egy mély fiókban rejtőzködnek
és illatozzák egykori kertek belső szerkezetét
jutalomjátékom műsorát
egy égi fényszedőgép szedi
és most épülnek a falak amelyekre majd fölkerül

Olyan könnyű a tablóhoz szépen beállni
de fényt kapna arcom és kifehérülne
s a méretre rendelt szárnyak között
sután álldogálnék én született szárnynélküli

Egy szélesre tárt ajtó magas küszöbén túl
nincsen végtelen
s az áhított dicsfény is gyorsan kicsurog
gyökérré záruló ujjaink közül

Nézem kortársaimat
formázzák gyúrják a gyönyörű maszkot
hibátlan fotókat tesznek a kirakatokba
az idő nem szépít nem retusál

Hagyd meg nekem sorsom valamennyi arcom
mind aki csak voltam ifjan öregen
minden igazságom minden tévedésem
ne szépíts meg isten!

kicsit makóinak is számitó Lator László legújabb könyvének bemutatójáról csak 2 percet kések. de már csak leghátul, pótsorban, kapok egy helyet. mindenképp jó, hogy ennyien vagyunk, legalább nem fázom tovább ebben a távfűtetlenségben. (épp délután vettem otthonra egy hősugárzót, de) itt most nem lehet fázni, semmiképp, legalább is, amig tart a  teltházas azaz - könyvtáras beszélgetés és felolvasás a könyvből, könyvről...

"A megmaradt világ" rendhagyó könyv, emlékezéseket tartalmaz, de nem önéletirás, inkább csapongó idejű esszé, költői magyarázat a versekhez, mi ment belőlük beléjük az élet valóságanyagából és hogyan... hagyományos értelemben véve "műfajtalan". (De jó! ez kell nekem.) Mivel csak az emlékezetére hagyatkozhatott irója (napló híján), az emlékezés sajátosságának megfelelően, szeszélyes, mire emlékezik. És a legfontosabb válogató tényező, hogy az életanyagból mi épül be és hogy a költészetbe. Hogy hogyan és miből születhetik a vers.   Nem könnyű olvasmány - mondja irója. Inkább esszészerű, önelemzés.  (van úgy hogy 20 év esménye is belefér egy mondatba)

Részleteket hallgathatunk a  műböl. Gertzanits Nikoletta olvas fel. Majd egy általa választott Lator verset, - az íróval beszélgető Domokos László előzetes felkérésére - amit -ahogy mondja- épp az akkori lelkiállapotának megfelelően választott, mert akkor épp arra rezonált. Egy (épp nekem is szóló) mondatot én is megjegyeztem belőle:

"Tudom, hogy sokkal boldogabb, ha együgyűbb lehetnék." ("Add nekem gyöngeségedet.")

----

Sikerül a kapós , sikeres könyvhöz hozzájutni... lehet dedikáltatni....

és aztán az olvasás....

néha csak úgy felbukkannak előttem dolgok, a múltból, és oda kell rájuk (is) figyelni, mintha üzennének,

most egy 1968-as notesz úszott elő a múltak iszapjából, amikor Bécsben nyaraltam,  nagybátyámnál, és itt a noteszba, oroszul irtam be a naplóbejegyzéseimet...(talán "konspirációból"?, illetve, hogy más azaz a nagybátyám, ne tudja elolvasni..(?) de találtam benne magyar sorokat is, egy oldalnyit, ahova azt a részt irtam ki a regénye kéziratából, amit a bátyjáról azaz az apámról irt (a regényben Sándor)- a bori bevonulása előtti időkről:

"Ott álltak a Lóverseny téren. Körülöttük hátizsákosoktól feketéllett a tér....Minket Borba visznek - mondta Sándor, aki ott állt...Hátára egy túltömött hátizsák volt téve."Mivel tömted úgy ki a hátizsákodat? ezzel a súllyal nem fogsz tudni menetelni majd"- mondta ő. Sándor vállat vont. "Az ember nem mehet kényszermunkára a Tiszta ész kritikája nélkül" - felelte."

"Akkor még tudtam imádkozni. Jó azoknak, akik hisznek, és jó azoknak is, akik abban hisznek, hogy nem hisznek. De rossz a kétkedőknek, akikben megtört a hit, és már sem a hitetlenek jöttem, vagyok  és megyek, se a hitüktől fűtöttek odajutunk csoportjához nem tartoznak, azoknak, akik bár szeretnének, de már nem tudnak hinni, de arra is képtelenek, hogy bár szeretnének, ne higgyenek.

...megértem a végét. de Sándor és a többiek...."

úgy látszik, nem segithetett a tiszta ész... kritikája.... se....

......

("...s mint egy hűvös hullám: a 2X2 józansága hull rám")

nem szeretem a címlapokat újabban (azaz jóideje)... csicsásak, hivalkodók, vicceskedők, szenzácóhajhászok ... tele van u.n. "celebek" fotójával (sokukról nem is tudom, kik, mert nem nézem azokat a (tévé?)műsorokat, amikben látni lehetne őket egyébként is...), amúgy meg, úgy érzem, hogy a celebnek az a "foglalkozása", hogy "celeb" - és nem attól lesz az, hogy csinál valamit, (hasznosat, értékeset, fontosat), ami miatt tényleg ünnepelni lehetne... igazi portrét is olyan ritkán látok... bulvárfotót, bulvárlapokon... , és ha mégis Valaki van rajta, aki felmutatott már szinpadon pl valami figyelmreméltót, cimlapra nem amiatt került, hanem valami magánéleti gubanc vagy "érdekesség", netán  botrány.. miatt, vagy amit annak tekintenek... vagy épp a lapok csinálnak, de feltétlenül továbbgerjesztenek...

néha-néha, kikapcsolódásul belenézek ezekbe is... a napilapok és (csütörtök van:) a 168 órá közt ma  beszédesen kerültek össze, ebben a 80 éves Keleti Éva fotografussal készitett interjúval,  az ő régi szinházi fotóival -kontrasztos együttállásban a könyvtár asztalán...

 és szól is erről a jelenségről is Keleti Éva (a fotósok iránti  teljes megértéssel pedig): "ma a fotósoknak arra sincs idejük, hogy a fotográfia mélységeit bejárják. Nem hibáztathatók ezért. Most a hamis "celebvilág" az érték, és ezt az igényt kell kiszolgálniuk. - VV-fiúkat és -lányokat, percsztárokat, botrányhősöket fényképezniük -, hogy életben tudjanak maradni.(Tisztelet a kevés kivétel lapnak, ahol még számít az igazi szellemi érték, s eszerint tekintenek a képekre is.)"

de: kinek az "igényét" kell kiszolgálniuk?! nekem igenis lenne igényem tartalmas arcok látására, nagy szinházi alakitások megörökitésére (is),  vagy nem lennének már nagy (szinészi) egyéniségek se?... a fotografia csupán tükrözi a megváltozott világunkat?..

az életben is mit látok, mi a "menő"? amitől legszivesebben elfordulnék, ugyancsak) : szines tetoválások, a legkülönbözőbb testrészeken, már sok testen több a tetovált -, mint a szabad terület, a lényeg, hogy minél szembetűnőbb legyen, akárcsak a hajszinek ("az én apukám egy olyan hire s bohóc volt, mint amilyern még nem volt sohasem; piros haja volt... " szólt a sláger az én időmben, egy piros hajú bohócról, nos manapság a piros hajhoz nem kell bohócnak lenni, mert az a "divatos", igazi körmöt már nem igen látok csak festett, ragasztott, hatalmas, műkarmokat, (mindig elcsodálkozom, hogy tudnak velük dolgozni, s ha épp pénzt kapok vissza tulajdonosától megkérem, hogy ne a markomba marja..., hanem tegye  le a pultra - biztos-ami-biztos,...) sokmindenről azt hittem hogy múló hóbort lehet, majd elmúlik, de nem - a mi  szolid izlésünk múlik el, mi leszünk korszerűtlenek... A természetes , az emberi lesz az... és a sok művi a "természetes", a megszokott, a nyilvánvaló, az  általános... 

 Pécsi Sándort már nem ismerik a mai szinészhallgatók, mondja Keleti Éva (Avar Istvántól megtudva)... és vajon Tímár Józsefet? ... 

jól sejtette Bessenyei is, amikor kifakadt egyszer náluk, hogy csak egy szinházbérlet marad majd majd belőle?

Úgy irigylem ezt a Keleti Évát, hogy közelről fotózhatta ezeket az emberi(színészi) arcokat... És úgy sajnálom, hogy/ha ma nincs erre "igény". De tényleg nincs?!

Nem hiszem...

Most hallgattam a Társalgóban (Bartók Rádión is egy riportot vele...) itt mondta "Mindenki ember ezeken a képeken" és ez volt a kiemelt rész (a lead) az interjúból, a kiállításról, ahol Pécsi Sándor is, a végén, mementóul, látható: 

" Ne tessék elfelejteni őket, tessék emlékezni rájuk, ők voltak a magyar kultúra legjobbjai, és a mai nemzedék nőjön fel hozzájuk."

 ---------------

http://www.nol.hu/kult/20110329-fekete-feherben_almodo

http://hangtar.radio.hu/bartok#!#2011-08-25

19óra- társalgó (még 3 hétig hallgatható...)

...nem lehet véletlen, hogy mindig rábukkanok Keleti Évára (a könyvtárban is, és a napokban a Ma reggel-ben Bethlen János beszélgetett vele, aki kint felejtette  az albumot, és  meg akarta úszni, de riportalanya természetesen nem tudott eltekinteni ettől, hát persze, hogy nem, hiszen az album, a fotói a lényeg, most is , mindig azokról beszél, és azokról akik a képeken vannak - s hogy észrevétlen szeretett maradni a fotózásai alatt is, igy lett annál észrevehetőbb és lett az, amit tett... a fotói és rajtuk az emberi arcok...

 kiállításán (a Budapest Galériában, szeptember 25-ig) és albumban (Keleti Éva: Visszapillantás) is megnézhetők ezek az emberi arcokat felmutató képek...

a meghivó mottója:

"ÉLETÜKET KIOLTOTTA A GYŰLÖLET /EMLÉKÜKET MEGŐRZI A SZERETET/A SZERETET FÖLÖTTE ÁLL A GYŰLÖLETNEK"

a szegedi és környéki zsidóság deportálásának 67. évfordulójáról, munkaszolgálatosok, deportáltak kegyetlen és értelmetlen halálba küldéséről, elpusztításáról megemlékezésre szeretettel várjuk a szegedieket és a városunkból elszármazottakat, szeretett városunk gyászunkban velünk érző polgárait.

10-től a hajdani szegedi téglagyári gettó bejáratánál álló emlékoszlopnál   (oda nem jutottam el, pedig minket  anyukámmal együtt, onnan deportáltak, - munkaszolgálatban elpusztított apám emléke pedig nincs helyhez kötve - az teljesen tértelen - s időtlen! ) 11-től a zsinagógában volt gyászistentisztelet, arra már igen... ahova belépve egyből, a  mottóval egybehangzóan, a SZERESD FELEBARÁTODAT MINT TENMAGADAT feliratra szegeződik a tekintetem , mint mindig;

 a felirat sokkal több mint 67 éve áll itt, 100-nál is több, amióta a zsinagóga áll... de a bibliából még régebbről ismerjük, többezer éve! ismert a tanitás, a legfőbb tanitás... (hiába...? nem volt sok foganatja?!...)

pedig, valóban, csakis a szeretet lehet megoldás! nem tehetünk mást...

a mai szép, csendes, méltóságteljes megemlékezéseknek is ez volt a főmotivuma

Dr Ledniczky András, a hitközség elnöke nyitotta meg az emlékezést - rosszul lehetett beállítva a mikrofon, és visszhangzott is a terem, igy csak foszlányokat hallottam, Konrád György idézetet, egy velem egy idős orvosprofesszor (egyetemről még ismertem)- versét a zsidóság (mások miatt, külső fenyegetettségek miatti) mély és fájdalmas kérdéseiről, közben kis történelmi visszatekintést. Ha nem is hallunk tisztán minden szót, akkor is nagyon is tudjuk, érezzük, magunk is, hogy miről lehet szó.

 ...(megkérdezi a mellettem ülő néni, hogy : Ti hol voltatok? - ő se hallja jól a szónokot, de egymást igen:   "Ti hol voltatok? - Teheresienstadtban - Mi is...) Sorsközösség kapcsol össze... (akár tud(t)unk róla, akár nem...)

Aztán megjavul a hangositás, és teljesen tisztán lehet érteni, hogy Dr Solymos László alpolgármester emlékezvén a holokauszt szegedi áldozataira, a megnemszületettekkel fájdalmasan végtelenre bővithető névsorról beszél, a felmérhetetlen veszteségről... s a város nevében emlékezik az áldozatokra, a közös veszteségre... Arról beszél, hogy a kerszténység nevében elkövetett de a kereszténységgel összeegyeztethetetlen,  s hogy  nincs mentség, és magyarázat a történtekre... (meg arról is, hogy érthetetlen, hogy Gömbös Gyula még mindig Szeged diszpolgára...)

Dr Kozma Gábor, a Hittudományi Főiskola rektora azt mondja hogy "idősebb testvérei" szíves hivására jött - s katolikus keresztényként nem múló fájdalommal emlékszik a holokauszt zsidó áldozataira. Ő is arról beszél - Hamvas püspök korabeli de kicsit megkésett beszédét felidézve, " - elhomályosult az emberek értelme", s  hogy a  kereszténységgel össze nem egyeztethető amit a zsidókkal tettek - mert "szeretet és irgalom nélkül nincs kereszténység" - de ekkor már nem lehetett volna megállitani az eseményeket, már elvitték a zsidókat a megsemmisítő táborok felé... - "Valamennyiünk tragédiája, a nemzsidóké is, Európáé, és az egész emberiségé..."- mondta a katolikus keresztény rektor, utalva arra is, hogy tudományosan is együttműködnek, közös kutatásaikkal, konferenciákkal, tanításokkal...zsidó intézményekkel és rabbikkal.

Markovits Zsolt rabbink is azt hangsúlyozta ami összeköt (s nem ami elválaszt), és a szeretetet és a békességet. A heti szakaszból idézett Áron vesszejéről, ami kivirágzott,  és mandulát érlelt. (4Móz 17,23)

az emléktábla előtt elmondták a Kadist ,

és koszorút helyezett el a hitközség is és a város önkormányzata is...

az emléktáblán sok-sok név, de apámé nincs ott, az  a makói ortodox zsinagóga udvari falán kopik, a többi makói áldozat nevével (a neológ zsinagógát még 1965-ben lebontották)...

a rabbi örök nyugalmat kivánt azoknak, akiknek sirját felkeresni nem tudjuk...

és megköszönve a jelenléteket, külön jó hazautat kivánt a nemszegedieknek

de én még maradtam, az ünnepség után bementem a Löw emlékszobába, s ott ezt a -nagyon ideillő- feliratot találtam, az egyik tárlóban:

a könyvtár polcán láttam meg váratlanul ezt a könyvet, pontosabban a jobb odalán, a copfos kislány fényképét mintegy le- s megpecsételő Dávidcsillagot... már kaptam is a kezembe, s be a táskámba, "jó lesz" a másnapi pesti utamra - gondoltam. És így is lett. Szeged és Pest közt végig is olvastam, úgy, hogy fel se tudtam nézni belőle. Csak mikor a Nyugatiba értem, és elolvastam épp az utolsó sorát is. Nehezen tudom elmondani, mit éreztem. Nehezen álltam belőle lábra..., elszoruló torokkal, felkavaró érzelmekkel,... és azzal a gondolattal is, hogy kimindenkinek kellene a kezébe adni ezt a könyvet... mostanság, amikor már "szemtanuk" hiányában... "állítólagosnak" mernek mondani megtörtént tényeket, borzalmakat... emberi(gyermeki) sorsok emberek általi tönkretételét, elvételét! Jelzem, van ezekben a történetekben, még így is, (nekem is, aki átéltem kisgyerekként hasonlókat: a zsidótörvényeket, a gettót , a deportálást... csak a végkifejlet szerencsésebben alakult)...valami irracionális, hihetetlen, elfogadhatatlan! De ezzel együtt annál felháboritóbb és borzalmasabb! A képtelenségével együtt, hogy mindez megtörténhetett! (újabb képtelenség, ha/akik le akarják tagadni....) A könyv 1948-ban jelent meg először,  az Auschwitzban elpusztitott 13 éves kislány naplója, amit édesanyja Zsolt Ágnes (Zsolt Béla író felesége) adott ki, aki túlélte ugyan a borzalmakat, kiadta a lánya naplójából összeállitott könyvet, de nem sokkal utána összeomlott, öngyilkos lett (ő se élhette túl...)

egy 13 éves, élni szerető/akaró kislány szemszögéből, szavaival látni az akkori , emberpusztító, embertelen időket.... nem is találok szavakat .. mit jelent. (eleinte a napló hangvételéle még nem tragikus, (a sors komoritja el  a napló lapjait; "sajnálja" is emiatt a kislány "kis Naplóját":"...Tegnap lapozgattam benned, s úgy megsajnáltalak. Mert alig írok beléd olyat, aminek örülhetnél." Pedig ugyanolyan kislány volt, mint a többiek, csak "zsidó"... aminek egyenes következménye lett, hogy nem csak a "pirosbiciklijét"* veszik el tőle legelőször,  nagyapja patikáját, minden vagyonukat - a szabad életet: (csak 9 és 10 közt lehet utcára menniük, majd elhagyva otthonukat, gettóba...)... hanem végül az életet is elveszik tőlük... amihez annyira ragaszkodott, de barátnője elvitele óta, már volt mitől félnie: "Én azt hittem, csak ágyban lehet meghalni. De azt mondják, Mártáék sem ágyban haltak meg Lengyelországban, hanem agyonlőtték őket a németek."... ...."Édes jó Istenem, engedd, hogy ne haljunk meg...Élni szeretnék!" ..."Folyton légó van Pesten, kis Naplóm, úgy félek, hogy mi lesz, ha mégis bombázzák Váradot. Én élni akarok mindenáron."..."ma este hallottuk a rádióban, hogy Béla bácsi összes regényeit valami zúzdába viszik Pesten, mert az ő könyveit többé nem olvashatja senki, az árt az embereknek. De nemcsak a Béla bácsi könyvei ártanak, hanem másokéi is. Például Molnár Ferenc, akitől már én is olvastam a "Pál utcai fiúk"-at. Hogy abban mi árthat az embereknek, azt igazán nem tudom. Én úgy sírtam, amikor a kis Nemecsek meghal a könyvben. Én különben is mindig sírok, ha valahol olvasom, hogy valaki meghal... én nem akarok meghalni, mert én még alig éltem!" ..."Édes jó Istenem, engedd, hogy ne haljunk meg...Élni szeretnék! Istenem, ugye ez csak véletlenség volt, Te nem figyeltél oda, amikor Mártát megölték, de most miránk vigyázol!"..."Szóval mégis igaz, Lengyelországba visznek. Úgy, mint Mártát. Talán azért visznek engem is, mert piros biciklim volt, mint Mártának.Tudom, hogy ez butaság, amit most leírtam, de kis Naplóm, hidd el, hogy már én is attól félek, hogy megzavarodom, mint nagymama."..."Mindenkinek jobb mint nekünk, mert mindenki szabadon jár, csak mi vagyunk a gettóban."..."Kis Naplóm, most aztán igazán mindennek vége van! ... mindnyájunkat elvisznek."..."Rettenetes lehet az a vagon, és most már nem is mondja senki azt , hogy visznek, hanem azt mondják: deportálnak."..."csak Mártára gondolok, és attól félek, hogy velünk is az lesz, ami vele... Pedig, kis Naplóm, én nem akarok meghalni...csak ne öljenek meg, csak hagyjanak élni!"

Nem hagyták!

ez a régi noteszlap hányódik itt az iróasztalomon... a múltból került ide, de hogy ? -emlékszem a noteszra, bordó volt a boritója szine és a sima betétlapjai úgy voltak összeállitva, hogy már használat közben szétesett.... (egy egyetemi csoportársamtól kaptam a noteszt, azt hiszem, de már egy-két évvel az egyetem befejezése után... ifjú,  gimn. tanárként... akkori, legújabb költészet iránti érdeklődésem lenyomata is ez a lap... azt hiszem, Petri György  Magyarázatok M. számára c. kötetéből irtam ki (1971!)...  (sajnos nem az én soraim, de mindennel azonosulni tudtam, "helyettem is  irták",  - az enyémekkel egyező gondolatokként kerültek feljegyzére - belső használatra ez a "belső beszéd"....

Petri György ekkor volt kezdő költő, már múlt idő... (pedig egy évben születtünk, 1943-ban) - de micsoda kifejezője volt a mi jelenkorunknak!  ami már szintén múlt s igy most annak hiteles, tényleg "dokumentativ" megidézője , felidézője - ez a metaforikus, bizonytalan, átmeneti , provizorikus, ideiglenes életérzés,  - ez a kaotikusság, szétforgácsoltság, ez a bizonytalanság, 

ez a "bizonytalan minden "életérzése...

ami igen, jobb volt! sok mostani rossz bizonyosságnál, mert abból a bizonytalanságból még bármi lehetett volna - és a rokonérzések megtalálása, egymásban - a metaforák mélyén - a közös otthontalanságban mégiscsak egy megnyugtató otthonosságérzést is tudott adni, ha szigetszerűen is, egy noteszlapon is, ami itt és most  üzen a mának, a tegnapból. (talán azoknak is , akik nem élték a mi - Petrivel közös korunkat - és talán nem eléggé pontosakat gondolnak róla... azaz túl pontosat, (árnyalatlanul elitélőt),  ahhoz képest, amennyire "bizonytalan volt minden " - metaforaként, helyzetünkre... 

bekapcsolom a tévét; egy kisebb társaság üli körül az asztalt - bizonyára a Hogy volt c. műsor egy adása megy , nem is tudom, mikori felvétel lehet, mert ott ül Payer István is, aki már nem él, és mégis ő is emlékezik, Máté Péterre, aki már rég nem..

ott van még , feketében Csongrádi Kata, Máté Péter dalszövegirójának S Nagy Istvánnak a felesége is... vagy inkább "özvegye"? azért a feketeruha ? a gyászé? mert ha élne,  csak itt lenne a sokat emlegetett "S" is, a hű férj, s barát...de ő is már csak idézetekben , dalszövegekben és egy klippen lehet itt, amin épp azt a dalukat énekli, s kiséri gitárján a feledhetetlen Máté Péter, hogy "Azért vannak a a jóbarátok, hogy a régi boldogságot visszaidézzék egy fáradt alkonyon..."...

 visszaidézik...

még az én emlékeimet is, mert mikor a Hull az elsárgult levelet idézik fel, akkor az én anyukám jut eszembe, neki volt kedvenc dala...

az Elmegyek-nél meg a férjem...

és a legvégén a Most élsz, most vigyázz, hogy jól csináld... egy kicsit önmagamra, önmagunkra is figyelmeztet

hogy tudhass emlékezni...

amíg

........................

Peter Falk (a legendás Colombo ) is ma ment el... még anyu is nézte, kedvelte a figuráját- )

mostanában derült ki, hogy Peter Falk -  Falk Miksa dédunokája, így hát most rá is emlékezhetünk...

amíg emlékezhetünk...

fontos, hogy legyenek mindig, akik emlékezhetnek...

hiszen lassan már az emlékezőkre is emlékezünk

de hiszen előbb-utóbb, fokozatosan, de mindenkiből csak emlék lesz (vagy az se... kinek-kinek érdemei szerint...)

de addig is: most élsz, most örülj, hogy szép a nyár...

                                                               (Szentiván éj -  amikor minden lehetséges...)

csöngött a telefon, melyik (külföldi)rokonom hivhat, villanyozódok fel, mig átslattyogok a számítógépem mellől a másik szobába, ahol a ritkán használatos vezetékes telefonom leledzik. Hadaró női hang elmondja , az értelmezhetetlen röviditésű kftje nevét, és lassan és nagyon kiváncsian érdeklődik, hogy - és itt az én teljes nevem mondja - velem beszél-e. Kivel mással beszélne, és nem mindegy neki, hogy kivel? hiszen egy listáról, ill. a telefonkönyvből nézhette ki a nevem... Hiába kérdem, hogy mi a kftje teljes neve, és mit csinál,  -ezt nagynehezen elárulja - hogy egy reklámcég... s  hogy csak 2 kérdést akar feltenni... közvéleménykutatásként... Nosza , ezt még kibirom (ha nem kell termékbemutatóra mennem, se wellnesshétvégére egy szállodába) erre még hajlandó vagyok. a kérdés a következő: milyen járművel járunk a városban( bár kiváncsi volt, hogy pontosan velem beszélt-e, mégis többes számot használ!) mondom: biciklivel, a második kérdés pedig , és most tessék figyelni: mivel főzünk: villannyal vagy gázzal. Hát ez tényleg "gáz"!.. Mi köze van egymáshoz a két kérdésnek? ( bicikli és gáztűzhely véletlen találkozás a boncasztalon - szép,  mint egy újsüttetű definíciója a szürrealizmusnak), és mit reklámozhatnak vajon? Netán villannyal működő kerékpárt? vagy ... egyáltalán, konyhai eszközöket, vagy közlekedéseiket... De rémes lehet, ha valakinek ez a foglalkozása, hogy ilyen kérdésekkel betör nyugodt otthonok csöndjébe... Bár, úgy tűnik, ők élvezik, mindenesetre türelmesebbek, (magukhoz)mint én(akár hozzájuk, akár magamhoz)... (de a csúcs az volt, mikor közöltem, hogy sajnálom, de nem érek rá, és erre dühösen megkérdezték, hogy akkor egyáltalán, miért vettem fel a telefont?!- majd le is csapták! Ők! Hát nem tudják elképzelni, hogy a rokonaimra pl. inkább ráérnék, mint rájuk!?? Ezt az önbizalmat!!!) (vagy nevezhetném másképp is? egy napjainkban elhiresült szóval?)

....ami elől nem lehet menekülni ma se, mert szembe néz veled, rád néz, magadra  figyelmeztet...

35 éve már nem néz

balatoni sineken egy vonat alatt lelte(kereste?) halálát, akárcsak József Attila, akit olyan hitelesen közvetített - akárcsak a többi nagyszerű és átható versmondására választott költőt... mennyire értette, érezte őket, és mennyire át tudta adni fontos "üzeneteiket" - szinte a sajátjaként.... mert beléjük lényegülve!

szuggesztiv volt, mindenestül, de különösen a szeme, a tekintete, amibe belesűrűsödött egész, nagyszerű valója. (Ruttkai Éva mondta, hogy mikor (először) ránézett, a saját szeme nézett rá vissza... s ez döntötte el sorsukat, ami ettől kezdve elválaszthatatlanul összefonódott)- De mindenki kicsit ezt érezhette a tekintetétől, mindenkit ömagára emlékeztethetett, legmélyebb, legemberibb mivoltára (majdnem azt irtam legistenibb mivoltára - mert épp az, ami mindannyiunkban közös, csak sokunkban nagyon és sokszor elbújik  vagy rejtve marad. Ő felszinre hozta. Ez a tekintet, ez a "lélektükörszem" felszinre hozza.  Szigorú is. Komoly is. Nem lehet menekülni előle. Még most  se , fényképről

35 éve már nem néz

balatoni sineken egy vonat alatt lelte(kereste?) halálát, akárcsak József Attila, akit olyan hitelesen közvetített - akárcsak a többi nagyszerű és átható versmondására választott költőt... mennyire értette, érezte őket, és mennyire át tudta adni fontos "üzeneteiket" - szinte a sajátjaként.... mert beléjük lényegülve!

szuggesztiv volt, mindenestül, de különösen a szeme, a tekintete, amibe belesűrűsödött egész, nagyszerű valója. (Ruttkai Éva mondta, hogy mikor (először) ránézett, a saját szeme nézett rá vissza... s ez döntötte el sorsukat, ami ettől kezdve elválaszthatatlanul összefonódott)- De mindenki kicsit ezt érezhette a tekintetétől, mindenkit ömagára emlékeztethetett, legmélyebb, legemberibb mivoltára (majdnem azt irtam legistenibb mivoltára - mert épp az, ami mindannyiunkban közös, csak sokunkban nagyon és sokszor elbújik  vagy rejtve marad. Ő felszinre hozta. Ez a tekintet, ez a "lélektükörszem" felszinre hozza.  Szigorú is. Komoly is. Nem lehet menekülni előle. Még most  se , fényképről nézve se... Szembenézésre, önvizsgálatra késztet...

nekem 3 emlékezetes találkozásom volt ezzel a tekintettel még életében. Mivel már idestova félévszázados emlékek ezek, már-már anekdoták, elmesélem:

az elsőt nagyon szégyellem... szinházlátogatáson voltunk, egy hétvégén, az egyetemmel, Szegedről, a Thália szinházban. 2 egyfelvonásost játszottak. Elég rossz helyet kaptunk, oldalt, erkélyen. Budapesti, szinházszerető nagynéném is ott volt, ő igen jó helyen, a földszinten, középtájt, - szünetben - barátnőmmel fel is kerestük e helyén - és ő invitált bennünket, hogy maradjunk itt mellette nyugodtan, hiszen ez a 2 szék üresen maradt.... az első részben. (két egyfelvonásos játszottak)Igyhát a második darabra, a Mário és a varázslóra ott ragadtunk. Nem mentünk vissza az eredeti helyünkre. Sötét is lett, kezdődött is az előadás, kis idő után,oldalt két férfi nagyon kukucskált befelé, de aztán ott maradtak a szélen. Az előadásban a démonikus hipnotizört, Chipollát Latinovits játszotta, körülötte, a szinpadon a hipnotizálandó "közönsége" a "nézőtérről" a szinészekből,s  egyszercsak  reflektorfény világitott a nézőtérre, pont mifekénk, és Chipolla-Latinovits,(milyen ellenszenvesre vette ezt a szörnyeteg figurát!) pontosan ránk szegezte tekintetét, s szólitott "bennünket" a szinpadra... végülis az oldalt álló két fiatal szinész fel is ment ("helyettünk")... nekünk meg csak jóval az előadás után esett le a "tantusz" - talán védekezésből, hogy ne süllyedjünk el szégyenünkben - hogy mi az ő -fenntatott- helyeiket foglaltuk el, a szünetben, amiről se a világositó, se "Chipolla" nem tudhatott - a 2 szinész is későn... mikor már nem tudott bennünket felállitani - igy aztán majdnem tönkre tettük az előadás e mozzanatát... de én azt nem tudom elfelejteni, ahogy Latinovits odanézett, csoda hogy nem álltunk tényleg fel, és nem mentünk tényleg (mi) ki, "hipnotizálva"...

aztán , pár évre rá, (akkor már kezdő s komoly tanár voltam) és a Fészekben vacsoráztunk külföldről idelátogató művésznagybátyámmal és feleségével, és még valakik ültek a hosszú asztalunknál , és szembe a terem végében, a falnál egy kis asztalnál ültek Ruttkai Éva és Latinovits... Egyetlenegyszer elkaptam Latinovits átható tekintetét, és ezután át "kellett" üljek az asztal túlsó oldalára .. háttal ennek a tekintetnek (persze valami álokra hivatkozva asztaltársaimnak), de egyszerűen nem lehetett elviselni... (talán még az is megfordut a fejemben, hogy emlékezett, és most szemrehányást tesz azért, hogy azt az akkori előadást megzavartunk... szégyelltem magam. Lehetetlen , hogy emlékezett, de hogy kérlelhetetlen volt, -minden vonatkozásban- az biztos... ("Ködszurkáló"!)

És volt valami a tekintetében, amit tényleg nehezen lehetett elviselni...

emlékszem, ugyancsak még egyetemi éveimből, a kollégumi szobánkban egy ideig ki volt rakva a fotója, (talán épp ez az MTI fotó, amit egy tegnapi újságból fotóztam ide) egy emeletes ágy fölé volt kiragasztva, szolidan. Szelid szobatársunk nagy rajongjója lehetett. Egy ideges délelőtt  egy másik  szobatársunk letépte a falról a képet...

És a történet most folytatódik. Az előbb, a facebookon látom, hogy ez a fotóletépő régi kolégiumi társam megosztott egy videot, Latinovits mondja rajta Kosztolányi Hajnali részegségét, amit "tetszikelt" és még oda is irta magyarázatként... annyira, ("tetszett"), hogy - hallgatván - sirnom kellett....:

 (valaki alá is irta, hogy "nem csodálom"...) - én se...)

(Igaz, a videon nem látszik csak egy - kicsit giccses - hajnali kép, és nincs ott Latinovits átható tekintete, de a hangjában, a  versmondásában- mégis ott van... nem lehet nem figyelni rá! Ránk.

a legbensőbb, legjobb énünkre figyelmeztet!

bár ez a Jókai (cím)idézet nem hangzott el a tévéműsorban, talán mégis ezzel a mottóval lehetne összegezni az ott hallottakat; ami egy kerekasztalbeszélgetés volt, a megújult mindentudás egyeteme előadásához kapcsolódon - "beszélgetés az öregedésről, az időskorról"...(az örökifjú, friss és mindig megújuló) Lévay Balázs "vezényletével"... Bár mintha az előadás éppenséggel az öregségi szellemi hanyatlás egyik fenyegető jelképéről, az egyre gyakoribb Alzheimer kórról szólt volna, a beszélgetés épp abban erősitett meg, hogy igenis az öregkor nem jár feltétlenül szellemi hanyatlással, sőt, egyes (szellemi!) képességek még jobbak is, mint nem öregkorban, és igenis vannak az időskornak értékei, tévút veszteségnek, értékvesztésnek tekinteni! Ez csak egy rossz sztereotipia. Szóval: "öregember, nem vénember"... vissza kellene hozni "divatba" ezt a szemléletet, és nem egyértelműen örülni annak, ha azt halljuk bókként valakire, hogy de jól nézel ki, letagadhatatnál 10-20 évet...

Az u.n. ipari társadalmak nem értékelik ezt a korosztályt, inkább elszigetelnék, letudnák, régen, s a népi kultúrákban együttéltek az öregek és fiatalok (több generáció), most egészségtelenül szeparálódnak el. Az idősek bölcsességére más kultúrákban épitettek, respektálták összegző, emlékező attitűdjüket. Most, ha ez nem történik meg (és nem), fennáll a veszélye annak, hogy újra ugyanazokat a hibákat követjük el, egyénileg és társadalmilag is. mert elejtjük a tapasztalatok hasznát - az emlékek átadása hiányával. Veszélyes az a szterotipia, hogy csak az a jó, ami fiatal(os)...  S bár valóban , van, amit nem olyan gyorsan tanulnak az öregek, kristálytisztán emlékeznek a régi emlékekre. )hajaj...)

És egyre inkább szükség van (lenne) rájuk. Pl. nagyszülői segitésképp. (főmotivuma volt eme ténykedés az 50 éves találkozónk beszámolóinak :)

Viszont tény körükben az elmagányosodás - különösen a kortársi kapcsolatok fokozatos elvesztésével -  (nagynéném emlegette, ahogy öregedett, hogy a legnehezebb azt megélni, hogy eltűnnek körülötte az ismerősök-barátok - a kortársai...)

Tény, hogy a 65 éven felettiek egyharmada egyedül él! Félő hogy/ha/ kiszorulnak(-unk) a társadalomból!

Összegzésként azt emelték ki, hogy a stigmatizált, negativ képet az öregekről, öregségről, meg kellene változtatni -egyben a közbeszédet is. Hiszen az idősek igenis sokat tesznek a társadalom fenttartásáért. A hasznosságtudatukat kellene megőrizni, ápolni és segiteni. (családban , társadalomban) - feladatokat adni nekik... (anyu még a halálos ágyán is azt mondta, a kórházban, hogy..."majd adtok egy kis munkát" (mert sose akart tétlen lenni, még betegen és tehetetlenül se)

Azért , én úgy látom, mégiscsak krizis helyzet az öregkor. Olyan sorsforduló, aminek a vége az élet vége is. Talán ezért voltak olyan riadt, kétségbeesett, és szomorú  arcok a tévében az előadás hallgatóinak soraiban és kicsit a kerekasztalnál is?!....

mindenesetre ez az irány, amit felmutattak , tetszik nekem! Próbálok én is "nem vénemberként" .... öregedni... (persze a többi, ami nagyon is sok, nem csak rajtam múlik...)

egyre inkább az volt az érzésem Pesten jártamben-keltemben, hogy Londonban járok, pontosabban Madách Imre Tragédiájának londoni színében, igen, az ember tragédiájában, pontosan, s az iró akkori jelenében! Dehát olyan sokszor érezhető, hogy visszafelé megyünk a történelembe..., bár többnyire összevissza; de az biztos, hogy nem tanulva se történelemkönyvekből, se az irodalmi művekből... dehát "Az élet... mindég új s mindég a régi"... (ezt is Madách mondta.)

meg hogy: "zúg az élet tengerárja"

nem is tudom , mi tette ezt a "londoniszin" benyomást először is bennem, talán a sok virágárús? gyöngyvirágot tessék csak 200 Ft... (a kis ibolályákon, első követein a tavasznak" már túvagyunk)... a gyöngyvirág - pedig- hiába olyan szép, fehér, és bóditó az illata... úgy tudom, mérgező...

és az a sok koldus...

És  tüntetést nem is láttam... Pedig jutott egy mára is...

és  a költészet? "Óh, szent költészet, eltünél-e hát
E prózai világból már egészen?" (még nem, de furcsa nyilatkozatokat hallunk szükségtelenségéről - a "termelés"-sel szemben!!)

"Mit ér, ha a nyervágy, haszonlesés,
Olálkodik köztük, s önzéstelen
Emelkedettség nincsen már sehol."

 Egy asszony megszólitott, bőröndöt húzva maga után, meg egy fiút, -ahogy elment előttem, a körúton, a Vig szinháznál, ahol egy padra ültem le pihenni a sok gyaloglás után elfáradva..., hogy "maga olyan jó asszonynak látszik..., és ..." hm... (nem is mondom tovább...)